Mentorálni, tanítani, segíteni

Nyíregyháza - Rózsa Gábornak nem csak a tatamin elért sikerei, a magánélete is példamutató. Interjú Rózsa Gáborral, a Prima-díj különdíjasával, ötszörös Európa-bajnok kyokushin karatemesterrel.

Príma! A legjobbak közé tartozó. Prima-díj! A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezete hozta létre az elismerést, hogy az országos Prima Primissima Díj mellett megjutalmazhassák azokat is, akik a megyében saját szakterületükön kiemelkedő, színvonalas munkát végeznek, és szakmai tudásukkal hozzájárulnak a megye fejlődéséhez, tudományos, művészeti és közösségi életéhez. A nemrégiben rendezett megyeházi gálán különdíjat kapott Rózsa Gábor, akit a Magyar Sport kategóriában jelöltek. Az egyik legkeményebb küzdősport, a kyokushin karate jeles képviselője, aki versenyzőként párját ritkítót alkotott. Remélhetőleg edzőként hasonló pályafutás kezdetén áll és a magánéletben is példát mutat. A régi ismeretség magyarázat a tegeződésre.

Minden bizonnyal örökmozgó lurkó lehettél. Olyan, aki mindenben megtalálta a játék lehetőségét, ami a sikerek felé tartó út kezdetét jelenti. Biztosan kipróbáltál más sportágakat is, mikor és miként találkoztál a karatéval?

Természetesen, az voltam. A tanulmányaim elején az iskola utáni szabadidőmben mindig építettem valamit az udvaron talált dolgokból. Mivel vékony srác voltam és szerettem futni is, általános iskolásként atletizáltam, de ekkor már a karate jelentette nekem az életet. A karatéval a Kemecsére költözésünket követően találkoztam. Egy plakát volt mindennek az oka. Sok karatés filmsztár rajongója voltam gyerekként, és az általam látott plakát azonnal eldöntötte a sorsomat.

Amellett, hogy a kyót kemény edzések jellemezik, az a fajta szigor elengedhetetlen, ami egyébként béklyót rakhat főként a gyerekekre. Neked nem okozott gondot?

Azt gondolom, ebben a harcművészetben az emberek a kihívást is keresik. A mai világban a gyerekek a könnyebb, kevésbé kitartást igénylő dolgokat követik leginkább. Számomra is rengeteg olyan „nehéz nap” volt, mikor az ember szívesen feladta volna. Mai napig emlékszem, hogy engem a saját gyengeségeim, sikertelenségeim és hiányosságaim motiváltak. Tudtam azonosulni azzal, hogy ezek egy emberi fejlődéshez tartozó „fájdalmak”.

Mikor érezted azt, hogy ez a te sportágad, amiben sikeres lehetsz? Mi az, ami megfogott benne?

Így utólag visszagondolva, talán, azért volt fontos számomra, mert a filmes sztárok is így lettek ismertek. Én a karatétól vártam mindent az életben, nem volt más lehetőségem. Ott kezdtem el megtanulni értelmesen beszélni, viselkedni, öltözködni, tisztelni, becsületesnek lenni és így tovább. Azt akartam, hogy azért kapjak tiszteletet, mert megdolgoztam érte. Mikor évek elteltével sem jöttek valódi sikerek, még keményebben edzettem otthon. Minden nap. Az első pillanat, amikor végleg eldöntöttem, hogy ez lesz az életem, az az első megyei aranyérem megnyerése volt. A szomorú az volt, hogy már senki nem hitt bennem és én ezt csak megköszönni tudom nekik, hisz én ettől lettem jobb.

Felsorolni hosszas az eredményeidet, hiszen az ötszörös Európa-bajnoki cím, a világkupa-győzelem mellett számos nemzetközi bajnokságon, országos bajnokságon végeztél az élen súlycsoportodban. Van kedvenc bajnoki serleged, amire a többitől büszkébb vagy?

Voltak olyan pillanatok, amelyek nagyon boldogak voltak. Olyanok, amiket az ember soha nem felejt el. Őszinte leszek, ha a megyei Príma különdíjat említhetem, akkor ez az, amire úgy gondolok vissza: megérte. A győztes kupák, pillanatok összességét jelenti ez nekem. Lehet túlgondolom kicsit, de azt gondolom, a Prima díj az ember egész életére vonatkozik. Abban bízom, hogy fiatalként ugyan, de nem csak a karatéban elért eredményeimet ismerték el. Nekem már mindennél fontosabb az, hogy milyen embernek tartanak. Tanulni, fejlődni, példát mutatni… nekem ezt jelenti mindez.

Visszatérve a tréningekre, ezek igazán embert próbálóak voltak. Az nem bosszantott, hogy számos egyéb sportágban ennél jóval kevesebb munkával is egzisztenciákat lehet teremteni és fenntartani?

Mai napig bosszantó ez számomra, de már megtanultam együtt élni vele. Tudom, hogy sok éven át, sokkal többet edzettem munka mellett, mint például sok olimpiai bajnok. De gyerekként sem az egyéb juttatások miatt kezdtem el karatézni. Szeresd a sportot, amit választottál, válj vele eggyé, és tanulj! Nekem a tanulás, a munkám az, ami a megélhetést jelenti. A karate pedig a szerelem, az élet maga, a személyiségem tükörképe.

Alaphelyzetben a kyoversenyek objektívak is lehetnek, ám ehhez wasari, vagy ipon kell. Bíró döntésnél már a szubjektum is szerepet játszik. Tudom, hogy voltak olyan fontos mérkőzéseid, amelyen hiába állt neked a zászló, a bírák másként emelték fel. Ezeket miként tudtad feldolgozni?

Mikor egész életedben egy adott versenyre vársz és mindent feláldozva készülsz rá sok-sok hónapon keresztül, majd ezt mások elveszik tőled, azt gondolom, hogy ezt soha nem felejti el az ember. Az adott pillanatban ezt megélni hatalmas fájdalom. Én például a japánban megélt „vereség” után egész egyszerűen nem indultam többet versenyen. Azt a fajta emberi viselkedést pedig el kellett fogadnom, hisz az életben is történnek hasonló dolgok. Ezzel együtt kell tudni élni.

A versenyzői pályafutás zárásával mennyire vagy elégedett? Mi az, ami netán hiányérzetet jelenthet?

Van is és nincs is bennem üres érzés. Van, mert mióta visszavonultam, jobban megy a küzdelem. Érettebb lettem és tisztábban látok. Nincsenek elvárások, nyomás, ami mindig megnehezítette a versenyzést. Másrészt pedig, fáradtnak érzem magam már ahhoz, hogy megfeleljek, hogy heti 10-12 edzést kőkeményen végigcsináljak. A feladatom ezentúl a saját magam fejlesztése, és a tanítás, egy olyan szinten, amit egy eredményes versenyzőtől el lehet várni.

Edzőként sem könnyű, hiszen a tanítványaidnak szeretnéd átadni azt, amit a legfontosabbnak tartasz a karatéban, a technikában, taktikában. Mi az edzői hitvallásod?

Nagyon nehéz a feladatom. Olyan, mintha nem akarnának tanulni a mai fiatalok. Nehéz velük megértetni azt, hogy nem csak technikákat tanítunk. Az ember maga fontosabb, hogy harcművésszé váljon valaki. Ha pályafutásom elején tudtam volna, hogy a jó emberi tényezők összessége a kulcs ahhoz, hogy hosszútávon jó légy valamiben, talán könnyebb utam lett volna az elmúlt években. A fizikális test edzése mellett, a tudat fejlesztése a legfontosabb szerintem.

A sikeres sportolás mellett a tanulással sem álltál le, hiszen kissé későn rajtolva, de a Debreceni Egyetem Műszaki Karán tanulsz. Ennek tükrében bizonyára fontos neked a civil életbeli karrier is.

Roma származásomat tekintve, folyamatosan azt érzem, hogy fejlődnöm, bizonyítanom kell. Ma már nem úgy, hogy rámenjen az egészségem, vagy a magánéletem, hanem olyan dolgokban, amelyek a személyiségemet előrébb viszik, ezek inkább emberi tényezők. Tudom, hogy kevés olyan roma van ma Magyarországon, aki ezzel akar kitörni a tömegből, de én erre tettem fel az életem. Bátran ki merem jelenteni, hogy egész életemben tanulni és fejlődni szeretnék. Természetesen a tanulás nálam nem minden esetben azt jelenti, hogy iskolába járni, hanem azt, hogy az élet több területén is tapasztalatot szerezni. Nyilvánvalóan vannak még olyan irányzatok, amelyek érdekelnek és teljesen távol állnak az épületgépészettől, a munkámtól, de annál inkább közel állnak a sporthoz, tanuláshoz. Mentorálni, tanítani, segíteni olyan embereken, akiknek hasonlóan az én gyerekkoromhoz, nincs meg a szülői segítségük, de el akarnak érni valami olyat az életben, amire büszkék lehetnek.

- Mán László -