Séta az emberi lélek körül

Sírunk, mikor boldogok vagyunk és akkor is, mikor szomorúak. Ha elvesztünk valakit, aki nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket. Mikor túl fáradtak vagyunk a szavakhoz, és a hang a torkunkon akad.

Sírunk emberek szavai miatt, amik túl fájdalmasak ahhoz, hogy ne vegyük figyelembe őket. Olyan dolgok ezek, melyek emberré teszik az embert. Érző lénnyé, akinek a lelke a helyén van. Sokszor mégis ostorozzuk magunkat, amiért nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy kiálljuk az összes próbát.

Ezzel viszont magunknak hazudunk. Az ember fejlődésre, növekedésre és alkotásra lett teremtve. Nincs olyan, aki ne szenvedne, csalódna, kételkedne vagy soha nem lenne felhőtlenül boldog. Mélypont, fájdalom, elmúlás, változás, öröm, siker: mind az élet velejárói. Viszont sosem szabad elfelejtenünk, hogy a csatáinkat senki nem vívja meg helyettünk.

Ha nem érezzük magunkat elég erősnek, csak abba kell belegondolnunk, hogy hányszor mondtuk már, hogy

„erre képtelen vagyok”, mégis véghez vittük és megoldottuk a problémát.

Bíznunk kell magunkban és elhinni, hogy képesek vagyunk bármire.

Sokszor csak a mellkasunkra ül a mindennapok terhe, és nyomasztónak érezzük a világot, pedig a lehetőségeink tárháza hatalmas. Nyitott szemmel kell járnunk, minden apró, örömteli pillanatot elraktározva a szívünkben.

Persze nem biztos, hogy mindig jókedvűek és boldogok leszünk, de a lelkünket nyomó problémák megoldására csak mi tudjuk a választ. Ismernünk kell magunkat és a határainkat. Még akkor is, ha összetörik a szívünket, és úgy érezzük, hogy lelkünk szilánkokra esik szét.

Ezen minden ember keresztül megy, természetesen más-más okokból. Senki sem mondta, hogy a csalódás nem az élet része. Attól leszünk erősek, kitartóak és alázatosak. Hordozhatunk magunkkal évekig is sebeket, de egyszer a lelkünk végleg begyógyul, és egy újabb lépéssel közelebb kerülünk a boldogság eléréséhez.

Gyulai Dorina