Feledésre ítélt ellenállás

Az 1918-1919-es felvidéki cseh expanzióval szembeni magyar ellenállást elsődlegesen az 1919. január 29-i balassagyarmati „csehkiveréssel” azonosítják sokan, pedig nem csak a „legbátrabb városban”, hanem máshol is önvédelmi fegyveres csoportok szerveződtek, hogy eleven torlaszt állítsanak a „birodalomépítő” csehek ellenében – írja a Felvidék.

Az akkori országvesztő politikai időszakban akadtak páran, akik látva a demoralizált hadsereg tehetetlenségét, úgy vélték, szülőföldjük védelmét meg kell szervezniük. Így tett a bajtai származású Drozdy Győző tanító és újságíró, aki az őszirózsás téboly idején a Nemzeti Tanács egyik jegyzője volt, majd a Károlyi Párt országos titkári funkcióját viselte, 1919 januárjától pedig a Nagyatádi Szabó István-féle Országos Kisgazda- és Földműves Párt főtitkárává választották. Idős emberként Elvett illúziók című önéletrajzi munkájában beszámolt akkori ténykedéséről.

Vámosmikolán 101 esztendeje, 1918. december 18-án gyűltek össze a környék hadviselt férfijai. Mivel egyre közeledtek a cseh alakulatok, arról határoztak, nem várnak rá, hogy Budapestről segítség érkezzék, hanem maguk védik meg szülőföldjüket. A 33 esztendős Drozdy Győzőt kérték fel, hogy az eredményes védekezéshez szükséges fegyvert és lőszert szerezze be.

Drozdy nem habozott, azonmód közzé tette a piros betűkkel szedett, hatezer példányban nyomtatott Toborzó felhívás a csehek ellen! Szervezzük az ellenállást! című kiáltványát.

„Szenvedő, vérző magyar népem! Megvert, letiport, földig alázott nemzet vagyunk. Elhullt véreink szanaszét hevernek a távoli harcmezőkön. Százezrével járnak köztünk a bénák. Árvák, özvegyek jajgatásától hangos az ország. És most ádáz haraggal esnek nekünk a cseh, román, szerb, horvát vadak, hogy koncot tépjenek eleven húsunkból. (…) vetélkednek a cseh martalócok. Az a szándékuk, hogy a Dunáig leszivárogjanak és a termő magyar föld minden kincsét elrabolják innen. Elviselhetetlen pénzbeli sarcot vetnek ki a népre. Elrekvirálják a gyermekek számára elrejtett falatot. Túszokat hurcolnak magukkal.

A sorkatonaság után csőcselék lepi el a falvakat, kik rabolnak és fosztogatnak. A megszállt vidékek népét nyomorulttá akarják tenni, hogy a Csehországba való bekebelezés ellen küzdeni már ne bírjon. A kormány szervezett hadsereggel nem szállhat szembe, mert a békeszerződésben [Helyesen: a belgrádi konvencióban] megfogadta, hogy nem harcol tovább az antánt [sic!] ellen. Ha a kormány ezt megtenné, szerződésszegés miatt a nagy világpert már eleve elveszítené.

Ellenben a kormány nem köthette ki, hogy a magyar nép köteles tűrni a sarcot, rablást, fosztogatást és az anyaországtól való teljes elzárást. A családot, a tűzhelyet és a kenyeret védő életösztön állította harcba a csehek ellen Pozsony, Komárom, Bars és Esztergom vármegye népét. Ott már egységes a front. Ezt az embergátat most már Hont vármegyének kell továbbfonnia. Rajtunk a sor.”

Az Ipolyszalka környéki falvakat maga kereste fel, hogy buzdítson az ellenállásra. „Én állok az élre – folytatódik a kiáltvány –, hogy szülőföldemet le ne igázzák! Riadót fúvok és hívok mindenkit, a Börzsöny hegyek, a Galla és a Naszály tövében, a kanyargó Ipoly és a fürge Szikince mellett lakó földieimet, Kossuth Lajos kaszás-villás népét, hogy föl, föl fegyverre! Készüljünk a cseh rablók méltó fogadtatására! Háborúból megtért katonatársaim, akik idegen érdekekért is vakmerőn viaskodtak, vegyék kezükbe most a saját érdekükben a vezetést és önök szervezzék meg minden faluban a védősereget.”

Az alakulófélben lévő Földműves Népszövetség segítségét is kérte, szervezzék meg a falvak önvédelmét, Drozdy pedig a Szenc és Léva között álló magyar csapatok parancsnokságával vette fel a kapcsolatot, miközben megpróbált a fővárosból puskákat, géppuskákat, lőszert és kézigránátokat szerezni.

Kiáltványát így zárta: „Nem akarunk háborút! Azt akarjuk, hogy lássa a világ, hogy még él a nemzet, amely ezeréves határaink megcsonkításába sohase nyugszik bele! Azt akarjuk, hogy lássa világ, hogy a magyar kérdést a magyar nép ellen megoldani nem lehet! Azt akarjuk, hogy lássa a világ, hogy míg az utolsó magyar anya az utolsó magyar gyermeket meg nem szüli: egyetlen egy ember sem tűri el, hogy a kutyabőrbe fúvó cseh dudás parancsoljon itt a magyarnak! Erőt, elszántságot és bizakodást!

És nem hiszem, hogy ha az ipolyszalkai választókerületben tízezer önkéntes védő jelentkezik, a szomszédos vármegyék megszervezett népével egységes taktikában megállapodva, olyan iszonyú embersövényt fonunk, mely előtt összeomlik minden betörési kísérlet. Föl tehát a szervezkedésre! Védjük meg földünket, tűzhelyünket! Bennem bízhat ez a nép, mely szeretettel a keblére ölelt. Szülőföldem becsületes, hazafias lakosságát én sohasem hagyom cserben. Elöl fogok állni mindig a küzdelemben, hogy védjem, emeljem, lelkesítsem, bátorítsam és vezessem. Fegyverre hát! Utánam!”

Memoárjában olvasható, hogy a csehek „addig mentek, ameddig hagyták őket. Olyan térképek jutottak birtokunkba, melyek Vác, Balassagyarmat, Salgótarján, Gödöllő, Aszód, Hatvan, Gyöngyös, Parád, sőt Eger is cseh neveikkel, határukon belül szerepeltek.

Az előtörést meg is kísérelték Vác, Balassagyarmat, Ludány, Litke, Losonc, Salgótarján irányába. Az Ipoly bal partján a Drégelypalánk, Ipolyság, Balassagyarmat, Hugyag, Ludány, Litke, Losonc érintésével északkelet felé futó vasútvonal elfoglalásáért – az Ipoly alatt és fölött – harcokat vállaltak, előretörtek, s ha nem ment, megfutamodtak.

Ahol elképzelték a betörés lehetőségét: portyázó csoportjaik előőrsei után jöttek a nagyobb egységek. Taktikájuk: a vén rókák taktikája volt: a kitapogatás (…)”

A 200 km szélességű arcvonalszakasz 30-40 ezer fős nemzetőrségének felfegyverzésére négy vagon fegyvert és muníciót szerzett, amelyet Budapest tiltása ellenére a magyar érzelmű vasutasok juttattak célba.

A „törpe imperialista imposztorok” előőrseinek elszigetelésére, utánpótlási vonalaik elvágására, és a vasútvonalak tönkretételére szabályos gerillaháborút szerveztek.

„Partizánharcunk céltudatos, hasznos, igazságos legyen! – olvashatjuk Drozdynál – Ne kívánjuk a másét, a magunkét ne hagyjuk! Az összefüggő szláv községeket ne háborgassuk, hogy jó példát adjunk a kapzsi területéhes támadónak (…) De az összefüggő magyar területekért életünket és vérünket! Önként álljanak össze a kis csapatok, melyek a helyi polgárokkal karöltve arra törekedjenek, hogy az ellenséget megszalasszák.

„Adjatok nekik oldalast, majd csinálják akkor a szaladóst” – így szólt az egyik palócutasítás. A csehek híresek voltak mindig arról, hogyha öten voltak, tízfelé szaladtak. Igyekezzetek elszakítani őket anyacsapataiktól. Gyújtsátok fel raktáraikat! Az összekötő utakat keresztezzétek vizesárokkal! Vasútjaikat robbantsátok föl. Síneiket emeljétek ki vasrudakkal, – de mindezt csak akkor, ha magyar területen garázdálkodnak! Ne feledjétek, hogy Clemenceaun kívül nincs a világnak számottevő politikusa, aki megkérdezésük nélkül hajtana másfajú népeket gyarmati szolgaságba [Ebben Drozdy nagyot tévedett!]. Ha csak megállítjuk is őket, máris sokat csináltunk.”

Fegyveres egységek szerveződtek Libádon, Ebeden, Muzslán, Köbölkúton, Bélán, Magyar- és Németszőgyénben, Fűrön, Garamdamásdon, Nagysárón és Nagysallón. „Márpedig ezen a százfalvas platón, lankásokon, dombokon, völgyekben olyan jól dolgoztak portyázóink, hogy szigetként maradtak a legutolsónak a csehek számításában. A Göncöl szekere minden éjjel végigfutott ezen a tájon, de sohase robogott üresen. Mindig vitt magával néhány cseh halottat a temetőbe” – olvashatjuk a már idézett visszaemlékezésben.

Letkés és Ipolyság között a Pálmay-csoport katonái voltak állásban, akik rendre átkeltek az Ipoly jobb partjára, hogy móresre tanítsák a szemtelenkedő legionistákat. E csoport parancsnoka, a soproni 18. honvéd gyalogezred orosz hadifogságból hazatért századosa, Pálmay Ernő volt Léva utolsó helyőrségparancsnoka és az ottani géppuskás tanfolyam vezetője is.

Négy század erejű karhatalmat szervezett katonákból, barsi és honti civilekből, s több alkalommal futamította meg a cseheket. December végén a Magyarország területi integritását zászlajára tűző Felvidéki Egyesület elnökévé választották.

Károlyiék parancsára 1919. január 8-án Lévát fel kellett adnia és embereivel az Ipoly bal partja mentén húzódó demarkációs vonalra került. A 24 tisztre és 55 katonára leapadt Pálmay-csoport Drégelypalánk, Nagyoroszi és Rétság környékén bonyolódott harctevékenységekbe.

Garamkövesdnél Lukács István tartalékos huszárfőhadnagy tízfős egységével kergetett meg száz cseh katonát, akiket Bajta és Leléd között a jégtáblás Garamba szorított. Letkés, Tölgyes, Szalka, Kiskeszi, Ipolybél, Egeg és Szalatnya, Kisgyarmat fiai is vitézkedtek és útjukat állták a betolakodóknak.

Hasonlóan tett két kormánybiztos, szmrecsányi Szmrecsányi György, valamint beniczei és micsinyei Beniczky Ödön is Érsekújvár vidékén. Január 8-án az Érsekújvár felől érkező cseheket a tardoskeddi és a tótmegyeri magyarok kergették vissza. Találkozóharcok sorozata zajlott le nem csak itt, hanem Kőhídgyarmat és Béla, valamint Losonc és Kassa között is. Harcuk mégsem járt eredménnyel. Erről Drozdy a kovetkezőkben emlékezett: „Száz szónak is egy a vége: életében, mikor legjobban remél, akkor is mindent elveszíthet az ember. Hősies, bátor, vitézi harcunkat a Vágtól az Ipolyig – elvesztettük.

A Kismagyaralföldet és a Csallóközt megmenteni nem tudtuk. Mert amikor a csehek látták, hogy előőrseik, portyázó csapataik nem boldogulnak a színmagyar területeken, akkor ukázt írattak a francia tábornokokkal a Károlyi-kormányhoz. Előretolták reguláris hadaikat, s ezer gépfegyverrel szemben bizony hiába durrogott száz rozsdás Mannlicher. (…) Ez a harc számunkra ezen a tájon elveszett. De nem vesztettük el jó hírünket, becsületünket. És mindörökre megcáfoltuk azt a hazugságot, hogy a magyar területeket is önként adtuk át, mint a nemzetiségek sűrűségeit.”