Jegyzet: Akitől lehet, s amiért érdemes

Mi a fontosabb: az elmélet vagy a gyakorlat? – kaptuk egyik filozófia óránkon a fogós kérdést, amely beugratósnak bizonyult. Nyéki Zsolt jegyzete.Ifjonti hévvel rögtön két pártra szakadtunk, az egyik tábor azt bizonygatta: az új elméletek viszik előre a gyakorlatot; a másik viszont azzal érvelt, hogy a gyakorlat visszaigazolása nélkül az elmélet nem más, mint öncélú bölcselkedés. Kevesen maradtak az arany középúton, mondván: mindkettőre szükség van a maga módján és helyén, nincsenek meg egymás nélkül.

E kettősségre ma leginkább az alkalmazott tudomány kifejezés utal, vagyis az, hogy egy-egy kutatás csak akkor teljesedhet ki, ha eredményeiből közösségek, egyszerű hétköznapi emberek is profitálnak. Temérdek jó példát láthatunk e törekvésre: vannak például kutató állomásaink, ahol gyümölcsök, szántóföldi növények új fajtáit nemesítik, termesztésükhöz technológiákat dolgoznak ki és a kísérletekkel szerzett tapasztalatokat megosztják a gazdálkodókkal. Egy agráriumára támaszkodó megyében kevés fontosabb cél, feladat van ennél, ezért is szomorú e kutatócentrumok rendszerváltás utáni hányatott sorsa. Itt aztán végképp nem igazolta vissza a gyakorlat a privatizációs elméletet… Ugyancsak a vidéki lét pillérének szánták a biomassza-programot, amelynél a megújuló energia hasznosítása mellett a gyengébb termőföldek nagyobb jövedelmezősége az elvárás. Másik példa a funkcionális élelmiszerek kutatása, ami többek között igazolta azt is, hogy az itt termett gyümölcsök ténylegesen gazdagabbak vitaminokban, antioxidánsokban és sok egyéb, az egészséges táplálkozáshoz szükséges anyagokban. Mi másra építhetne piacot egy kertész, ha nem erre?

Az elmélet és a gyakorlat kapcsolódása azonban más szempontból is jelentős. „A tudomány annak nem kell, akinek nem magyaráztuk el, hogy mi a tudomány” – mondta ezt Schiller Róbert, s itt kezdődik az egész: a kapuk megnyitásán. A mi középiskolánkban például Simon tanár úr nem csak érthetően és következetes számonkéréssel tanította a fizikát, hanem elvitt minket a Debreceni Atommagkutató Intézetbe, majd az akkori Kossuth egyetem gyönyörű aulájában erősítette meg a tiszteletet és a vágyat a tudás iránt. No és ott volt később Pais István, a kémia fantasztikus tudora… Míg más tanár trükkös katalógusok tartásával igyekezett beterelni a hallgatókat, ő első előadásán közölte: nem fog névsort olvasni, a vizsgán úgyis eldől minden. Mégis tele volt a nagyelőadó, amikor ő állt a katedrán, amelyet törékeny alakjával betöltve, guggolásból felágaskodva magyarázta: „és Kedves Kollégák, ezek a pici ligandumok így kapcsolódnak a molekula központi atomjához…” És ha meg nem is szerettük, de megértettük ezt a nehéz feladványt…

- Nyéki Zsolt -