Lételeme a festészet, a rajzolás

Nyíregyháza - Ha esetleg különböző okok miatt nem foghatott ecsetet, már hiányérzete támadt. Interjú Székhelyi Edith Megyei Prima Díjas festőművésszel. 

Szabolcsi Tárlat művészeti díja (1986), Zempléni Tárlat művészeti díja (1991), Hatvani Tájkép Biennálé, ezüst diploma (1992), VII. Szegedi Táblakép Festészeti Biennálé díja (1997), Megyei Prima Díj (2013). Hosszan lehetne sorolni Székhelyi Edith festőművész díjait, elismeréseit, azonban minden bizonnyal a Prima-díj áll hozzá a legközelebb, hiszen ezt a megyei elismerést a Magyar Képzőművészet kategóriában a napokban vehette át a VOSZ által rendezett ünnepségen.

A rengeteg elismerése között hol foglal helyet a Prima Díj?

Székhelyi Edith: Úgy érzem, az eddigi munkásságom, az elmúlt harminc év összegzéseként kaptam ezt a díjat, s ezért mindenképpen fontos a számomra. Ugyanakkor minden olyan elismerés sokat jelent nekem, amelyet szülőhelyem, lakóhelyem polgáraitól kapok, mivel ez különösen jóleső érzés. Erősen lokálpatrióta vagyok, ideköt minden szín, minden illat. A díj azt is jelzi továbbá, hogy itt a számadás ideje, de remélem, még nem a végső számadásé, hiszen vannak még céljaim, terveim.

Emlékszik még arra a pillanatra, amikor el. döntötte, hogy a rajztanári pályát választja, illetve a képzőművészet lesz a meghatározó az életében?

Székhelyi Edith: Általános iskolásként sokat rajzoltam, Krokovay Gizella és Garancsi Borbála tanárnők irányítottak Berecz Andráshoz, első mesteremhez. Az évek múlásával egyre jobban éreztem, hogy a tanítás számomra örömteli hivatás lesz. A másik meghatározó élmény akkor ért, amikor Budapesten a Képzőművészeti Egyetemen azt mondta Kokas Ignác, hogy tehetségesnek tart. Akkor éreztem olyan örömet és lelkesültséget, amely elindított ezen az úton. A festészet lételememmé vált, beépült a mindennapjaimba, s ha esetleg különböző okok miatt nem fogtam ecsetet, már hiányérzetem volt.

Tanított általános iskolában, a tanárképző főiskolán, napjainkban pedig a Nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola művésztanára. Melyik korosztály tanításakor érezte magát a legjobban?

Székhelyi Edith: A középiskolás korosztály áll a legközelebb hozzám, nagyon szeretek foglalkozni a 14-19 éves diákokkkal. Előtte a tanárképző főiskolán tíz évig tanítottam, de az tulajdonképpen számomra is a tanulás folyamata volt, ott tanultam meg igazából tanítani. Fiatalon, 25 évesen tartottam előadásokat, adtam át ismereteket. Mire a középiskolába kerültem, már tudtam, mi az az érték, amit képviselnem kell. Érettebb, idősebb, tapasztaltabb lettem, de a fiatal kori lelkesedést nem vesztettem el. A művészetis növendékekben van fogadókészség és nyitottság, romlatlanok, így nemcsak én adok, hanem én is kapok tőlük sok impulzust.

A művésztanárban nem motoszkál ott mélyen a tudat alatt az a gondolat, hogy kineveli a saját maga konkurenciáját?

Székhelyi Edith: Soha meg nem fordult a fejemben ez a gondolat. Büszke vagyok arra, hogy sok olyan kiemelkedő kollégám van, akiket egykoron én is tanítottam. Az alkotásaikon néha viszontlátom az én festői megoldásaimat, s ilyenkor rádöbbenek arra, hogy milyen nagy az ember felelőssége, hiszen minden gesztusával építhet, esetleg rombolhat. Egyszerre jelent döbbenetet, furcsaságot, de a legfőképpen büszkeséget, amikor a képeiken visszalátom az én hatásomat.

Hadd utaljak néhány kép címére: Emlékek, Gyermekkor I-II. A kívülállónak úgy tűnik, a múlt élményei a legmeghatározóbbak a művészetében. Valóban így van?

Székhelyi Edith: A múlt, a gyermekkor, az édesapámra való emlékezések, a vele kapcsolatos tárgyak valóban visszatérő elemei az alkotásoknak. Ugyanakkor a mélyebb filozófiai tartalmak is vonzanak. A Szabadság relatív volta című sorozatomban azzal foglalkoztam, ki a szabad, ki az áldozat. Az utóbbi időben a játékosság kapott főszerepet a képeimen. A korábbi képeimről ragadok ki egy-egy részletet, új asszociációkat hozok létre belőlük. A kollázsok új rendszert alkotnak, játékosak, dinamikusak.

Napjainkban mi foglalkoztatja a leginkább?

Székhelyi Edit: Számos olyan dolog történik a mindennapokban, amik az embert számadásra késztetik. Sok idős ember vesz körül, akiket nagyon szeretek. Magam is betöltöttem a hatvanat, talán már van sejtésem az élet lényegéről és fontosságáról, az elmúlásról. Ezzel együtt munkálkodik bennem az életöröm, az életszeretet, a játékosság. Ez a két oldal egyensúlyban tart. Hadd idézzem Cseh Tamást, aki szerint az élet maga a káprázat, s ezt így is élem meg minden bohémságával együtt.

M. Magyar László

Kapcsolódó cikkek: