Jegyzet: Életünk szemete

Tízmillió forint volt a tét, amikor életében először és utoljára arra adta a fejét, hogy kukázzon. A nyereményjáték fődíjához minden megvolt, csak a három kupak nem, amit a nagytakarításkor sikerült száműzni egy 86 lakásos társasház szemétledobójába. Bednárik Mónika jegyzete.

Keserű megalázottságot érzett, míg az orrfacsaróan bűzös pelenkák, rothadó krumplihajak között kereste a piros zacskót, ami egy jobb élet reményével kecsegtette. A kupakokat elnyelte a konténer, ő pedig megértette, végtelen elkeseredettség kell ahhoz, hogy valaki a más szemetében turkáljon.

Főszabály szerint lop az a néni is, aki kéthetente bebocsátást kér a paneldzsungel szeméttárolóiba, hogy az otthon tartott malacnak száraz kenyeret keressen, mert a nyugdíjából örül, ha saját magának jut ételre. Mielőtt távozik, a lakók szemetét is összesöpri, így mond néma köszönetet azért, hogy guberálhat. És az a kigyúrt, „kétajtós szekrény” is tolvaj, aki a lomtalanításkor mint kiskirály uralkodik a kupac felett, és ha kell, ököllel védi meg a zsákmányát.

A cafatokra tépett párnából a szél szárnyán szálló tollak, a pozdorjára zúzott televízió maradványai hetekkel később is elrettentő mementóként figyelmeztetnek arra, ez nagy üzlet, a kicsiknek „kuss”! Bűnöző a félig megrágott hamburgerért a kukába nyúló (a közterületről már szinte teljesen kitiltott) hajléktalan, az aludobozokat a gyermekével gyűjtögető anya, mert ebből lesz kenyerük estére? Szerintem nem, és ha van emberség, s hiszem, hogy van, akkor a törvény nem rájuk sújt le majd! Elég büntetés az számukra, hogy így kell élniük.

Bednárik Mónika