Három óra szüntelen kacagás

Igazi jutalomjáték volt! Színésznek, nézőnek egyaránt. Az Örkény Színház Liliomfija kimerítette a közönség rekeszizmai elleni merénylet fogalmát... Merthogy Szigligeti Ede 1849-ben keletkezett vígjátéka nyomán (a Mohácsi-fivérek által) írott változat oly bőségben nyújtotta a nyelvi- és a helyzetkomikum elemeit, hogy ember legyen a talpán, aki képes volt követni a forgatagos események kavalkádját. Lehetett a darabot az eredeti mű felől nézni, s akkor kiderült: az alkotók jórészt követték a magyar színészet hőskorában játszódó históriát.

Ha viszont a posztmodern szemlélet irányából pillantottunk rá, azt láttuk, hogy Mohácsiék a Liliomfit olyan olvasztótégelynek érezték, amelyben Shakespeare-től Örkényig, Petőfitől Jancsó Miklósig a fél magyar- és világirodalom-történet éppúgy elfér, mint a balett-komédia, a népszínmű, illetve a bohózat.

Ez az asszociációkban és rögtönzésekben hallatlanul gazdag nyersanyag aztán a színészeknek olyan szabad terepet biztosított, hogy valamennyien alaposan kiélhették komédiázó kedvüket. Gálffi László elsöprő Szilvai professzora, Polgár Csaba szerelmes Liliomfija, Máthé Zsolt minden hájjal megkent Szellemfije, Für Anikó kényes Kamillája igazi élményszámba ment. Nem kevésbé volt lendületes Törőcsik Franciska, Csuja Imre, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Bíró Kriszta, Szandtner Anna, Epres Attila, Ficza István, Némedi Árpád.

Mohácsi János hihetetlen tempójú rendezését azon nézők élvezték leginkább, akik a szövegbe rejtett intertextusokat képesek voltak „beazonosítani”. De a többiek számára is emlékezetes maradt a mű, hiszen ritkán adatik meg az ember számára három óra szüntelen kacagás...

- Karádi Zsolt -