Költészet és újraélesztett orfeum Nyíregyházán

A magyar költészet, irodalom közéleti trónfosztása a hetvenes években megtörtént: egy-két nemzedék vált ezzel közönség és indulat nélkülivé.

A Színes tinták bemutatásával Kosztolányi Dezső, 125. születésnapjára emlékezett a Móricz Zsigmond Színház társulata Bodolay Géza rendezésében. Kosztolányi sohasem tartozott az ún. közéleti költők közé. Jobban érdekelte ennél az ember lelkisége, pszichológiája, a személyiségben zajló változások, az önelemzés. Mivel poeta doctus volt, minden műfajban, formában képes volt remekműveket írni: sem a dráma, sem a nevetés nem állt tőle távol.

A színpadi játék ellenáll a költészet belső törvényeinek (ezért vannak főleg előadóestek): az arcjáték, a tánc, a zenei betétek felélik a költészetet, a versek intimitását. Ezt láthattuk, tapasztalhattuk a Színes tinták esetében is a Krúdy Kamarában. Persze nincs szándékomban eltemetni az előadást, mert kompakt összeállítást és megvalósítást kaptunk. Ráadásul néhány kiemelkedő pillanattal. Tetszett a Szeptemberi áhítat Széles Zita tolmácsolásában, mert mindnyájan megérezhettük a sors mélységét, személyes drámáját. Kitűnő volt a költőt megszemélyesítő Petneházy Attila, Budai Zsófi fiatalos derűje.

Szerencsés volt az is, hogy elhangzott néhány humoros vers, illetve a zsengék közül is megismerhettünk néhányat.

A befogadó közönség az elmúlt évtizedek alatt jelentős mértékben átalakult, s tetszik, nem tetszik, még mindig jobb, ha ilyen formában jut el hozzá Kosztolányi életművének egy vékonyka szelete, mintha teljesen kimaradna a befogadásból.

Orfeum anno

Sajátos nosztalgia ez is: megtapasztalni a régi kávéházak világát. Ahol estéről estére jelen van a fojtott erotika és a vidámság, a tánc és a szerelem, amit a nézők is átélhetnek. Az orfeumok nosztalgikus világát idézték fel nagyon tehetségesen a Móricz Zsigmond Színház művészei Lendvai Zoltán rendezésében. Pregitzer Fruzsina, Petneházy Attila, Budai Zsófi, Horváth Sebestyén Sándor sokféle alakban jelentek meg bő egy óra alatt a Művész Színházban.

Miközben az orfeum ugyanaz volt, bűvölte a zongorát Radvánszki Tibor, a nézők előtt egy családregény körvonalai is kirajzolódtak. Arról nem beszélve, hogy elzúgott a történelem a szereplők fölött és mellett. Mindezzel a nézők is szembesültek, amellett, hogy élvezték az ismert kuplékat, a vicceket, Hacsek és Sajó szófordulatait. A múlttal találkoztunk, de belenéztünk abba a tükörbe is, amelyben az arcunk látszott.

- Nagy István Attila -