2011.08.12. 09:12
Eredet
A tanítás szerint azért élünk, hogy elmeséljük. Nem vitatnám az állítás igazságát, csak a pontosság kedvéért jegyezném meg: némileg zárt gondolati rendszer ez, amennyiben bár értelemmel felruházza a létet, de tartalommal már nem feltétlenül.
Azért szeretnék most erről beszélni, mert a napokban többedmagammal történeteket gyűjtöttünk Miskolc utcáin (a Tudásgyár színházi táborában kaptuk a feladatot Balázs Zoltántól, a számomra talán legfontosabb magyar rendezőtől). Bárkit szólítottunk meg, nem sajnálta tőlünk az időt. Gyakori motívuma volt az elbeszéléseknek a kényszer: az újrakezdés helyben, vagy a világ távolabbi pontjain. A sok személyesség hátterében felsejlett a közös, valami őstörténetszerű. Az eredet, amelyből esetleg levezethető a ma. Hogy voltak nagyobb akarások, szebb napok, amelyekhez képest a jelen szembetűnő vonása a hiány. Hogy valami nincs. Elveszett.
Gondolom, máshol is tudnának így beszélni, hát máshol sincs már úgy semmi, mint azelőtt, de ez a nincs a mi nincsünk, ezzel a változással itt nekünk kell kezdenünk. Az ember próbálna igyekezni, küszködni, kapaszkodni, új értelmet találni, ha már így alakult, hogy aztán valóban legyen mit elmesélnie, ne csak a bánat, meg a veszteség érzése süssön a mondataiból. Hogy a remény ne az el innen késztetésével jelentsen egyet – azzal a biztos tudattal, hogy élni és halni is csak máshol érdemes.
Kell viszont, hogy legyen miért maradni, a semmire nehéz vállalni. Ha van tehát közös történetünk, abban az élni akarás mellett az élni tudás bizonyítékainak is benne kellene foglaltatniuk. E nélkül nagyon szomorú történet maradhat a miénk.
Bujdos Attila
