Nyíregyházáról indult a kétszeres olimpikon

 Az athéni (2004) és a londoni (2012) olimpián egyaránt a negyedik helyen végzett a magyar férfi kézilabda-válogatott játékosaként Harsányi Gergő. A remek sportpályafutást befutó bal kezes jobbszélső Nyíregyházán született, és itt ismerkedett meg a sportág alapjaival is. Gergő ugyancsak egy esztendőn át (1998–1999) volt Nyíregyháza első osztályú csapatának a tagja, de a mai napig emlékszik pályafutása első NB I.-es találatára, amit éppen huszonöt esztendeje, 1998. október 30-án szerzett a Bujtosi Szabadidő Csarnokban (ma már Continental Aréna – a szerk.) vendégeskedő szolnokiak ellen. A 179-szeres válogatott egykori kiválósággal a negyedszázados jubileum apropóján beszélgettünk és emlékeztünk vissza a kezdetekre.

Először is, milyen gyakran jársz Nyíregyházán? Köt még téged valami a városhoz?
Szüleim, nővérem és a feleségem családja, valamint jó néhány barátunk itt él, ezért mindig örömmel jövünk Nyíregyházára. Többnyire ünnepekkor és nyáron szoktunk hazajönni.

Nyíregyházán ismerkedtél meg a sportággal. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre, miként került „képbe” a kézilabda?
Nyolcadikos koromban édesapám elvitt néhány kézilabdaedzésre, hogy próbáljam ki, akkoriban ugyanis még más sportágak, az úszás, a triatlon, az atlétika, a foci és a kosárlabda jelentették számomra a mindennapokat. Középiskolában, a Zrínyi Ilona Gimnáziumba bekerülve Vajdáné Marosi Zita, aztán Bartha Dénes tanár úr irányítása alatt kezdtem el rendszeresen látogatni a kézilabdaedzéseket. Ekkor tizenöt éves voltam, és végül meg is maradtam ennél a sportnál. Persze Bartha Dénesnél, akinek nevelőedzőmként rengeteget köszönhetek, nem is nagyon volt más „választásom”, még a tesiórákon is a kézilabdázás technikai alapjait tanította nekünk, és már azért is nagyon haragudott, mert a kosárlabdaedző egyszer át akart csábítani a saját sportágához… Később bekerültem a többek között Nagy Laci, Iváncsik Gergő, Tóth József, Buday Dániel fémjelezte ifjúsági válogatottba, amelynek Kaló Sándor mellett Dénes bá volt az edzője, az irányításukkal aztán Európa-bajnok lett az a korosztályos válogatott.

Csak egy évig voltál az NB I.-es nyíregyházi kézilabdacsapat tagja. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
Bíró Imre volt az akkori vezetőedzőnk, és nagyon hálás vagyok neki, hogy bizalmat szavazott nekem fiatal játékosként. Az élet nagy rendező, mert pályafutásom utolsó mérkőzésén is jelen volt, épp az ellenfél edzőjeként. De visszatérve, nemcsak együtt edzhettem az akkori kitűnő kézilabdázókkal és emberekkel, úgy mint Mohácsi Árpáddal, Vladimir Hernandezzel, Julio Fissel, Bécsi Jánossal, Tóvizi Krisztiánnal vagy Habuczki Tamással, hanem tizenhét évesen első NB I.-es felnőttmérkőzésemet is lejátszhattam, ahol gólt is dobtam a kivételes atmoszférájú Bujtosi Szabad­idő Csarnokban.

Fel tudod még idézni ezt a találatot?
Felejthetetlen emlék, hiszen telt ház előtt játszottunk, a Buszacsa pedig tele volt ismerősökkel, családtagokkal, barátokkal, iskolatársakkal. A Szolnok elleni meccs vége felé Mohácsi Árpi adta át nekem a hétméteresdobás lehetőségét, melyből sikerült is megszereznem életem első felnőtt NB I.-es gólját. Hatalmas érzés és rendkívül megtisztelő gesztus volt ez a korábbi többszörös magyar gólkirálytól, amit soha nem fogok elfelejteni neki.

Nyíregyházáról a fővárosba vezetett az utad. Kinek az invitálására, milyen motivációval kerültél Budapestre?
A továbbtanulás volt a fő célom, a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium elvégzése után felvételt nyertem az akkori Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, ma Corvinus Egyetem, nappali tagozatára. Emellett Kovács Mihály, az Elektromos csapatának és az ifjúsági válogatottnak az edzője hívott, hogy ha a fővárosba megyek továbbtanulni, mindenképp örömmel látna a csapatában. Mai napig hálás vagyok az akkori klubvezetésnek, hogy lehetővé tették, hogy egyszerre lehettem nappali tagozatos egyetemi hallgató és felnőtt első osztályú játékos.

A fővárosban eltöltött évek alatt lettél magyar válogatott. Ez mit jelentett neked?
Fantasztikus érzés volt Skaliczki László meghívására huszonegy évesen bekerülni a felnőttválogatottba. A legjobb magyar játékosokkal pályára lépni és együtt énekelni a magyar himnuszt a válogatott mérkőzések előtt a legnagyobb érzések egyike és óriási megtiszteltetés. Első válogatott meccsemet Ormosdon, a szlovén válogatott ellen játszottam 2002 októberében, és ezen a meccsen sikerült is meglőnöm az első válogatottgólomat.

Két olimpián is képviselted Magyarországot. Hogyan emlékszel vissza az athéni, illetve a londoni ötkarikás játékokra?
A 2004-es athéni olimpiára még huszonhárom éves fejjel, bár jó erőben, jó fizikai állapotban érkeztem, az olimpia hangulata túlságosan elragadott, és így visszagondolva fejben még nem voltam elég erős. Londonban, harmincegy évesen viszont már minden szempontból sokkal rutinosabb voltam, jobban rá tudtam fókuszálni a feladatomra. A londoni hét mérkőzésünkön én kaptam a legtöbb játékpercet Mocsai Lajostól, ehhez pedig fizikálisan is topon kellett lenni. Természetesen mindkét olimpiai negyedik helyezésünkre nagyon-nagyon büszke vagyok, de a 2012-es londoni talán emlékezetesebb a számomra. És nem csak az Izland elleni, hosszabbításban megnyert, felejthetetlen negyeddöntős meccsünk miatt, hanem mert az eredményhez többet hozzá tudtam tenni a játékommal, mint 2004-ben Athénban. Mindkét csapatunk kiváló játékosokból, szerethető emberekből, társakból állt, így mindkét olimpiai szereplés életem legmeghatározóbb és legszebb emlékei közé tartozik.

Az élvonalbeli kézilabdától Tatabányán búcsúztál el. Mi tölti ki most a mindennapjaidat?
A világ első sportmentoring cégénél dolgozom, komplex mentális mentoringgal foglalkozunk a nemzetközi élsportban. Programjaink az egyéni sportolók, csapatok, vezetőedzők, stábtagok, valamint az ellenfelek és a játékvezetők mentális teljesítményének és döntéshozatali mechanizmusainak definiálására, elemzésére és kezelésére összpontosítanak. Sikeres együttműködéseink vannak felnőtt- és utánpótlás-válogatottakkal, klubokkal, akadémiákkal a hazai és a nemzetközi sportban. Ez a munka és a családom tölti ki a mindennapjaimat. Tatabányán, ahol az élsportolói pályafutásomat befejeztem, élünk a családommal, van két gyönyörű gyermekünk. Hanna kilenc-, Zalán pedig hétéves. Mindketten ügyesen sportolnak. Hanna atletizál, ugrókötelezik és légtornázik, Zalán pedig atletizál, úszik és focizik. Feleségem, aki szintén nyíregyházi származású, mozgásjavító, táncos, ügyességfejlesztő foglalkozásokat tart óvodás korú gyerekeknek.

Mit szólsz ahhoz, hogy a szülővárosodban, Nyíregyházán jelenleg nincs felnőtt kézilabda, holott amikor itt játszottál, telt házas kézilabda-mérkőzéseket rendeztek a Bujtosi Szabadidő Csarnokban?
Szomorúan hallom, olvasom, hogy jelenleg nincs felnőtt kézilabdacsapata Nyíregyházának, holott korábban nagyon komoly együttesek érkeztek hétről hétre a Buszacsába. Akkoriban a tehetséges utánpótláskorú játékosok és szüleik előtt volt egy perspektíva, hogy hová lehet majd továbbmenni, ha valaki magasabb szinten is folytatni szeretné ezt a gyönyörű sportágat. Mindig remek játékosokat adott Nyíregyháza és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye az ország kézilabdázásának, remélem, hogy előbb-utóbb újra lesz komoly felnőtt kézicsapata Nyíregyházának.