Volt egy szerecsen magyar honvéd

Nyíregyháza - A jóravaló szerecsen végül a hadügyminisztert is megkereste, akinek felajánlotta életét és vérét a hazáért.

Az elmúlt négy évben egyre másra jelentek meg tudományos cikkek az első világháború centenáriuma alkalmából, de eddig még nem született írás az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének egyetlen színes bőrű katonájáról, Perris Simonról, vagy másik nevén Ali Mahmudról.

Végül csak besorozták

Annak ellenére, hogy a megjelenésében is szenzációt keltő szerecsen honvédról már 1914–15-ben is számos cikk jelent meg az akkori újságokban, a fekete katona életét mind a mai napig titok és homály fedi. Származásáról már a korabeli források is ellentmondásosak, de annyi bizonyosnak látszik, hogy civilben a nagyváradi moziban dolgozott portásként.

A Pesti Hírlap cikkírója 1914 októberében azt állította, hogy a fekete legény valahonnan Kongóból került Berlinbe, majd később onnan Pestre vitték. Gyerekkora óta élt Magyarországon, úgy beszélt, mint egy bihari szolgabíró, s talán már az anyanyelvét is elfelejtette. Büszkén vallotta magyarnak magát. Ahogyan az újság is írta, a „mozinéger” becsületes neve Perris Simon, aki irigyelte a háborúba induló magyar katonákat, hiszen ő maga is katona akart lenni. Verekedni akart a magyar seregben, s ezért járt már a hadkiegészítő parancsnokságnál és sírva könyörgött, sorozzák be és vigyék a harctérre. Akkor a következőket mondta: „Nagyon szégyellem, hogy magyar ember létemre itthon kell ülnöm, mikor más ütheti a muszkát. Nem bánom, ha szanitécnek is, csak vigyenek és adjanak puskát. Le tudom lőni reptiben a fecskét, cudarul elbánnék egy pár orosszal.” Simont ennek ellenére többször is elutasították, azzal érvelve, hogy egy idegen állam polgára nem lehet a Monarchia katonája. A jóravaló szerecsen a hadügyminisztert is megkereste, akinek felajánlotta életét és vérét a hazáért. A nagyváradi fiú végül célt ért, hiszen 1915 januárjában a Vásárhelyi Reggeli Újság már azt írta, hogy „egy merő koromfekete arcú honvéd sétált nagy büszkén az utcán. Akármilyen oldalról is nézték és vizsgálták: bizony az csakugyan szerecsen és mégsem francia uniformis volt rajta, hanem magyar. Természetesen nagy publikum tódult utána és őszinte bámulattal adózott a különös látványnak. A szerecsen-honvéd mint újonc szolgál a nagyváradi honvédgyalogezredben. Mivel magyarul jól beszél és egyébként alkalmas a fegyveres szolgálatra, természetesen szívesen fogadták az önkéntes ajánlkozását, s a derék fiút besorozták. Most alig várja, hogy kiképezzék és elmenjen a harctérre.”

Ezüst Vitézségi Érmet kapott

A Budapesti Hírlap is beszámolt az esetről, mely szerint „a nagyváradi aszfaltot néhány nap óta egy koromfekete arcú katona tapossa. Magyar honvédruha van rajta, s feszesen tiszteleg a följebbvalóknak. Aki idegen, azt hihetné, subick­kal kente be az ábrázatját valami jókedvű baka, de a tréfa nem illik a komoly időkbe. A nagyváradiak azonban amúgy is tudják, hogy a feketeképű honvéd valóságos húsvér szerecsen, aki ott született valahol a sivataghomok egyik sarkán, s elvetődött a fehér emberek közé fekete csodának.” Ami miatt ismét titokzatossá vált a szerecsen katona személye, az az, hogy ez a cikk már nem Perris Simonnak, hanem Ali Mahmudnak nevezte, s az ezután keletkezett írások csak így említették a nevét. Származását illetően is más-más információk maradtak fenn. Az Élet című folyóirat szerint egy Budapesten élő török állampolgár rabszolgája volt, aki ura halála után a fővárosban maradt, míg a Tolnai Világlapja azt állította, hogy a szerecsen legény a nyugat-afrikai Szenegálból származik.

Ami biztos, hogy hatheti kiképzés után a galíciai harctérre került, majd újabb hat hét múlva Ezüst Vitézségi Érmet kapott, és tizedessé léptették elő. Ali Mahmud volt a Monarchia hadseregének egyetlen szerecsen katonája. Csakhogy őt nem kellett erőszakkal a harctérre hurcolni Afrikából, mint ahogyan azt a franciák tették – ment ő magától is. Az ezredese egyszer megkérdezte, hogy miért csapott fel katonának, mikor nem volt muszáj? Ali, aki már elég jól tudott magyarul, így felelt: „Meg akarok egy magyar lányt érdemelni!”

- Holmár Zoltán -