Magyar daltól volt hangos a portugál vonat

Azt, hogy az idén is elutazunk valahová kilencen, már akkor elhatároztuk, amikor hazafelé tartottunk tavaly Milánóból, az úticélról pedig Nyírteleken döntöttünk. Egy júliusi bicajozás közben leültünk egy meggysörre, az olcsó repülőjegyeket böngészve pedig pár perc alatt választottuk ki a portugál fővárost, Lisszabont – és milyen jól tettük! 

Függőséget okoz

A hajnali indulás óriási előnye, hogy pénteken reggel már a szállásunkkal szemközti cukrászdában ihattuk meg a napindító kávénkat, és ehettük meg az utunk első natáját – a portugálok kedvenc sütijével, aminek az eredeti receptjét csupán hatan ismerik, egyetlen baj van: pár nap alatt függőséget okoz. Mi több helyen is megkóstoltuk, a legfinomabbat a Szent Jeromos kolostor melletti, 1837-ben alapított cukrászdában ettük. Mivel mi hétfőn mentünk a Belém negyedbe, viszonylag rövid sorban állás után megvehettük a natákat – ez önmagában remek, az viszont kevésbé, hogy csak azért nem volt tömeg, mert a hét első napján a kolostor zárva tart – erre később visszatérünk. Merthogy most még csak az első napnál tartunk – a reggeli után a belváros felé vettük az irányt. Megnéztük a Rossio teret, ami a középkor óta a helyiek kedvenc gyülekezőhelye: évszázadokkal ezelőtt nemcsak az ünnepségeket, de a kivégzéseket is itt tartották – ma már szerencsére csak a jókedv helyszíne. Átsétáltunk a Rua Augustán, gyönyörködtünk a kirakatokban, rácsodálkoztunk a tömegre – ez négy nap alatt elég gyakran megtörtént –, fotózkodtunk a diadalív árnyékában, hogy aztán kiérjünk a város legszebb pontjára, a Kereskedők terére, melynek lábát a Tejo folyó nyaldossa. Egykor itt fogadták a tengeren érkező méltóságokat, most pedig bennünket, a vidám turistákat, akik gondtalan, élményekkel teli négy napért érkeztünk. Egy finom (est)ebéd után még az is belefért a péntekbe, hogy felgyalogoljunk a Szent György várba, útba ejtve a Sé katedrálist és az egyik elképesztő kilátópontot, ahol egy hatalmas bougainvillea-liget közepén láthattunk rá Lisszabonra. De a várdombról is csodálatos a kilátás: alattunk az egész város, de nem árt a lábunk alá/mellé is figyelni, a kertben ugyanis több tucat páva él, ráadásul imádják a kamerákat, s oda-odaszegődnek a fotózkodó várlátogatók mellé. Későn értünk a szállásra, de rövidre szabtuk a pihenőt, mert tudtuk, hogy zsúfolt lesz a szombat, azt viszont nem sejthettük, hogy a nap a nevezetességek mellett előre nem látott kalandokat is tartogat majd. 

Az a szép...

Pedig így lett: útban Sintrába, a vonaton jókedvű zenészekbe botlottunk, akik, miután megtudták, hogy honnan jöttünk, az Az a szép, az a szép kezdetű dalocskát kezdték el játszani, mi pedig együtt énekeltünk velük, mosolyt csalva az utazók arcára és persze a sajátunkra. Így a lehető legjobb hangulatban álltunk be a Quinta de Regaleira előtti kígyózó sorba, de hogy megérte a várakozás, nem is kérdés. Mivel a kastély egykori tulajdonosa rajongott a szabadkőművesekért és az alkimistákért, a kert ösvényei, titkos járatai, alagútjai tele vannak szimbólumokkal, misztikus utalásokkal. A birtok alatti barlangok, a föld alatti világ a sötétség és a fény, illetve a halál és a feltámadás közötti utat szimbolizálja, ahogy rejtélyekkel teli a beavatási kút is, ami 27 méter hosszan, spirális lépcsőkön ereszkedik alá. Mi is így tettünk, majd egy gyors süti után már indultunk is a hegytetőn álló Pena Palotába, ami olyan, mint a Disney-mese helyszíne. Nem véletlen, hogy Richard Strauss, a világhírű zeneszerző azt írta sintrai látogatása után: „A mai nap a legboldogabb az életemben, hiszen a legszebb dolgot láthattam, amit el lehet képzelni, a csúcson a szent kastélyt és körülötte a csodás királyi kertet.” Utóbbira nekünk már nem jutott időnk, mert napnyugta előtt át akartunk érni Cabo da Rocára, Európa legnyugatibb pontjára. Az első buszra, ami oda indult, nem fértünk fel, ezért leültünk és vártunk, vártunk – amíg meg nem jelent egy fiatalember, és felajánlotta: átvisz bennünket. Kilencen voltunk, a sofőr pedig egyedül, így tudtuk, hogy semmi bajunk nem történhet, s éltünk a lehetőséggel, amikor pedig megláttuk az óceánt, elállt a szavunk. 

Bikinik a táskában

A végtelen víz, a hatalmas sziklák, a hullámokon megtörő napfény megállítja azt időt és furcsa gombócokat tesz az ember torkába – jó lett volna leülni, s belemerülni a látványba, de indulnunk kellett Cascaisba, hogy megmártózzunk az óceánban. Éjszakai fürdőzést terveztünk, de a bikinik végül a táskában maradtak: megelégedtünk azzal, hogy térdig bemerészkedtünk a jéghideg vízbe, ám így sem maradtunk élmény nélkül: fantasztikus volt a vacsora. Ettünk, boroztunk, és úgy döntöttünk, nem várjuk meg az utolsó vonatot, hanem tízkor visszaindulunk Lisszabonba, a szerencse pedig, ami végig velünk volt, ezúttal is mellénk állt. Kiderült ugyanis, hogy pályafelújítás miatt a vonatunkat csak busszal érjük el, és az utolsó pillanatban értünk ki az állomásra. Egy angolul tökéletesen beszélő fiatalember és az ijedségünkön remekül szórakozó kollégája végtelen türelemmel magyarázták el nekünk a teendőket, a buszon pedig Azariah portugál hasonmásával utaztunk. Nem énekelt, csak zenét hallgatott, de így is vonzotta a tekinteteket. Jóval éjfél után értünk haza, de mert másnap nem kellett korán kelni, ráérősen reggeliztünk és olyan rutinosan vettük meg a napijegyünket, mintha minden napunkat itt töltenénk. Ez jó „találmány”: alig hét euróért egész nap ingyen metróztunk, buszoztunk, és még a belvárosban közlekedő, 45 méter magas liftért sem kellett fizetnünk. Egyszerre csak 29 embert tud szállítani, így vártunk rá közel egy órát, de megérte, mert csodás volt fentről a kilátás. Ahogy a Krisztus király szobor lábától is: a 28 méter magas szobor egy 82 méter magas talapzaton áll, és azon az Április 25. hídon kell hozzá átmenni, ami 2277 méter hosszúságban ível át a Tejo folyón, és ami a kaliforniai Golden Gate híd ikertestvére. Lenyűgöző panoráma fogadott bennünket, így nem csoda, hogy egészen zárásig maradtunk – illetve annál kicsit tovább –, mert nem győztünk fotózni, videózni, és örülni annak, hogy eljuthattunk a világ egyik legszebb helyére. De ezt éreztük másnap is: látni a Felfedezők emlékművét, a Belém tornyot, heverészni a napsütésben – mind, mind olyan élmények, amiket sokáig magunkkal vihetünk. (Ilyen lett volna a Szent Jeromos kolostor is, ha jól nézzük meg a nyitva tartást...) 

Fantasztikus négy nap volt! Bosszankodtunk ugyan a szállás miatt, mert hagyott kívánni valót maga után, de örültünk a tökéletes időnek, a finom ételeknek és boroknak, s élveztük a város hangulatát. A színeit, a fényeit, a csempéket a házfalakon. És azt, hogy együtt lehettünk, s hogy ez a négy nap rólunk, kilencünkről szólt. Lisszabonnál jobb helyet a közös kirándulásunkhoz aligha találhattunk volna – és ha mégis találunk jobbat, oda egy év múlva elutazunk.