Fél évszázad után lépte át a küszöböt

Ötven éve egy szép tavaszi napon két nyíregyházi főiskolás biciklizett Mandabokor felé. Mindkettő ópályi fiú volt. Együtt jártak óvodába, általános iskolába, középiskolába, és Nyíregyházára is együtt mentek. Csak az egyik mezőgazdasági pilótának, a másik tanítónak készült. És roppant kíváncsiak voltak a világra. Többek közt a Nyíregyházát övező bokortanyákra is. A leendő pilóta, Erdélyi Jancsi látta már azokat, de távolról, felülről csupán. Én meg sehogy. A másik biciklista ugyanis e sorok írója volt, aki akkor még nem tudta, hogy sorsfordító útra indult a barátjával. Arról az útról ugyanis írás született, megjelent az újságban, s eldőlt sorsom – újságíró lettem. Most, ötven évvel később újból Mandában jártunk – így indul Balogh Géza riportja, ami júniusban a Szabad Földben jelent meg, és amit most közreadunk. 

Eltűntek a nádtetős házak

Fél évszázad múltán tehát megint Mandabokorban vagyunk. Kicsit szeles, borús az idő, de gyönyörű a tavasz. Az országútról keskeny kövesút vezet be Mandára, mindkét oldalon harsogóan zöld legelő. Pár száz méter után tűnnek fel az első házak – de micsoda házak! Rögtön az utca elején egy modern autószerviz, vele szemben pedig egy új egyházi épület, mint később megtudom, az evangélikusok ima- s közösségi háza, ami nem csak a nevében közösségi. Itt folyton történik valami, a vasárnapi istentiszteletek befejeztével például rendszeresen közösségi ebéden látják vendégül a résztvevőket. 
Kellett is ide ez a ház, mert a város nagy temploma azért messze van, tiszta szóra azonban a bokortanyán élők is vágyakoznak. Nyíregyháza határában ma is van vagy ötven, élő bokortanya. Van, ahol háromszázan, de van, ahol csak nyolcan-tízen élnek. Mandabokor a nagyobbak közé tartozik. De csak azért, mert Mandából is van három, ember legyen a talpán, aki kiigazodik köztük. Ötven éve, mikor először indultunk oda, még járatlanabbak voltunk. Annyit tudtunk csupán róla, hogy ott tanított egykor Váci Mihály, a kiváló költő, aki oly szívszorító szép verseket írt a tanyák népéről. 
Az iskola azonban már rég bezárt, ám az óvoda él és virul. Olyannyira, hogy még a távolabbi helyekről is jönnének sokan, de már nincs hely, így is huszonöt cseppséget gardíroznak. Ezt a nagyon szép környezetben lévő óvoda vezetőjétől, Vassné Harman Gyöngyitől tudjuk, aki a környező bokortanyák önkormányzati képviselője is egyben. Tartozik hozzá vagy húsz bokor, s ha nem „óvodázik”, folyton úton van. Most éppen a főutcán épülő járda munkáit készül megnézni, délután pedig be kell szaladnia valami hivatalos ügyben a városba. – Ahol én is felnőttem – fogad bennünket mosolyogva –, de ma már igazi mandabokorinak mondom magunkat. 1988-ban vettünk itt telket, s építkeztünk, akkor kezdett megváltozni a régi Manda arca. Eltűntek az öreg, nádtetős házak, s jöttek az újak. Ma is népszerűek vagyunk az építkezők körében, akiknek nagy segítséget jelent a támogatási rendszer. 

Csengőre nincs szükség

A képviselő szavait megfogadva nyakunkba is vesszük a tanyát, végül megállunk az utolsó előtti portán, ahol a legújabb ház épül. Tulajdonképpen már kész, csak a térkövezés meg a kerítés hiányzik. Csengő azonban nincs, de nincs is rá szükség, mert hamarosan megáll a ház előtt egy furgon, s kiszáll belőle egy fiatal pár. Maleczki Anikó meg a férje, Maleczki Sándor. Ő karosszérialakatos, Anikó meg agráregyetemre járt, s gazdálkodnak. – Meg lehet élni a mezőgazdaságból? – kérdezem a huszonöt hektárral rendelkező s főleg téli káposztával foglalkozó fiatalokat. – Mindenből meg lehet – feleli a fiatalasszony. – Csak jól kell csinálni. Ha ez igaz, márpedig miért ne lenne igaz, Mandabokorban nagyon sokan csinálják jól a dolgukat. Rengeteg a szép, új ház. Nekem azonban mégis van valami hiányérzetem. Hol lehet az a nádtetős ház, ahová először bekopogtam Mandában? A legszélső porta volt, jó messzire bent az utcától. Kis domboldalon állt, keresztbe a portán. Volt ott valami kerítés is, de a kiskapu nyitva, bementünk hát, s próbáltuk túlordítani az udvaron acsarkodó kutyát. Néhány pillanat múlva meg is jelent a konyhaajtóban összehúzott szemöldökkel egy köpcös, középkorú férfi, s negyedórás bizonygatás után el is hitte, hogy nem vagyunk hivatalos emberek. De azért végig gyanakodva figyelt. Elmondta, hogy a majd’ száz éve épített házban hárman élnek. Az anyja, az apja meg ő. Negyvenéves elmúlt már, de nem nősült még meg. „Minek? Van rossz nő elég!” – vágta ki a szavakat. Arra meg, hogy szeretne-e máshol élni, azt felelte: nem. Mert itt, ha az ember berúg, legalább kedvére kidanolászhatja magát. 

Mintha ezer éve ismerné

Később aztán kicsit enyhült a gyanakvása, s ha a házba nem is hívott be minket, onnan, a küszöbről elmondott néhány dolgot. Azt, hogy ők tszcs-n kívüliek, tizenhárom holdon küszködnek, de számítani már nem lehet se az apjára, se az anyjára. Pedig nemcsak a föld van, de ott vannak a jószágok is, a disznók, a tehenek. Nyáron négykor, télen ötkor kel, s hiába akarna ő a városba költözni, akkor itt kéne hagynia anyját-apját. Asszonyt meg ide, ebbe a csepp házba nem hozhat, már ha találna olyat, aki hajlandó lenne Mandára jönni. Így hát neki maradni kell! Ez parancs. Ez ellen nincs fellebbezés. 
Hát, valami ilyesféle diskurzus zajlott azon a portán, ahol gondolatban azóta is sokszor jártam. De a valóságban soha. Ám ekkor az utca elején meglátunk egy hasonló elrendezésű portát, csak sokkal nagyobb az emlegetettnél. A kocka alakú ház meg a gazdasági épületek itt is jó messzire bent vannak az udvaron. A porta eleje is futballpályányi, nagy csapat juh bóklászik rajta. Megállunk a kapuban, s fák közül nagy juhászkampóval a kezében elő is jön egy megtermett férfi, de azt mondja, nem ő a gazda, ő csak segítő. De akkor a távoli nyárikonyha-ajtóban a gazda, Hibján Mihály is megjelenik, aki olyan barátságos, mintha ezer éve ismernénk egymást. 

A legöregebb gazda

– Ó, volt nekem alkalmam kitapasztalni, hogy milyen a gonosz ember! – legyint mosolyogva. – Mit gondolnak, nyolc-kilencszáz birkával hány ember szemében voltam én szálka?! Én ugyanis mindig egyéni gazda voltam. Sose léptem be a téeszbe. Pedig kapacitáltak. De mikor nagyon felbosszantottak, mindig azt mondtam: többet keresek én, mint a ti téeszelnökötök! Hibján Mihály, a maga nyolcvanhat évével alighanem a legöregebb gazda a bokortanyákon. Öreg már, igaz, de akkor lenne igazán öreg, ha nem dolgozhatna. De dolgozik. Még a traktort is elvezeti. „Igaz – mondja már-már röstelkedve – szántani már nem szántok.” Meg a szárító tetejébe se mászik már többet, mert mi történt legutóbb is? Lezuhant a tíz méter magas torony tetejéről. – Felmentem, mert meg kellet zsírozni a gépet, hát nem megcsúsztam?! – meséli, s érződik a hangján, ma sem érti, miképp történhetett meg ez, hiszen előtte százszor is megmászta ő már azt a tornyot. – Leestem a betonra. Eltört a medencecsont, megrepedtek a bordák, bevérzett a tüdőm…, hat hétig feküdtem a kórházban. De hál istennek itt vagyok. És már az idei juhnyíráson is túl vagyunk! – mondja derűsen, s meginvitál bennünket egy kávéra. 
De előtte kicsit szétnézünk még a portán. Megnézzük a virágokat, megsimogatjuk a fekete puli fejét, s beleszagolunk a levegőbe, ahol édes akácillat lebeg. Nem csoda, hiszen a hatalmas portát végig öreg, derékvastagságú akácok övezik, s mindegyik hófehérben. Szépek a bárányok is, de azok már bent a hodályban bégetnek, s ott van a tömérdek gyapjú is, aminek nem tudni, mi lesz a sorsa, mert nem kell senkinek. S látunk egy aprócska, mostanában divatba jött szürke foltos tacskót is, akit másfél éve fogadtak magukhoz. Kint a legelőn alázatoskodott hozzájuk. Valaki kidobta, mert aprócska fehér folttal született a szemén, s csak rontotta volna a tenyésztő renoméját. A kétszáz juh mellett van egy kis földje is persze, de a rendszerváltáskor tíz hektárt nem kapott vissza, most meg már nem is nagyon nyomoz utána. Szerette volna persze a fiára bízni a juhokat, de annak nem kellett. A lánya viszont szereti őket, még traktort is vezet. Bent él ugyan a városban, de naponta visszajár, s intézkedik, ha kell. De nem nagyon kell, mert az apja még állja a sarat. Most is a messzi Hódmezővásárhelyre, ahogy ő mondja, Hódmezőre készül, az ottani nagy agroexpóra, hátha hall valami okosat a gyapjúról. De van más gondja is. A téeszvilágban se volt könnyű, de most talán még kutyább a helyzet. Ezek az új gazdák nem engedik meg, hogy a tarlójukra engedje a juhot. Pedig azok ott már kárt nem tesznek, még jó is a földnek, hogy járja a jószág. Vannak azonban kivételek. 

Vályog és tört cserép

– Mert akad olyan gazda is, aki azt mondja – néz ránk jelentőségteljesen –, hogy meghagyta az apja, Hibján Miska nyugodtan engedje rá a tarlóra a nyáját. Mert jó embere volt neki Miska mindig. A juhok most az udvaron épp egy hatalmas eperfához érnek, de annak csak a fele van itt, másik fele áthajol a szomszédba. – Nem haragudnak érte? –kérdem. – Nem, mert már rég kihaltak az ottaniak. 
– Nekem is volt itt valahol a közelben egy ismerősöm, de nem lelem a házukat – mondom ekkor, s belekezdek az ötvenéves történetem mesélésébe. – Na, akkor jöjjenek velem! – mondja egy idő után Hibján Mihály, majd átlépünk a kerítésen túlra, s felém fordul. – Ismerős? – Nem nagyon – bizonytalankodom, hiszen nem látunk mást, csak egy beomlott kutat, egy csomó elvadult fát, bokrot. – Pedig ez az a porta, amit maga keres. Kovács György volt az öreg, Bandi meg a fia. Aki szerette a bort, de jó ember volt. A harminc-negyven éves fák, bokrok közt most is látni még pár tőke szőlőt, kapaszkodnának szerencsétlenek fel a fényre, de sűrű az akácok, juharok, ecetfák erdeje. Mellettük egy félig beomlott kút, rossz deszkadarabokkal letakarva, nehogy belessen valaki. De beleesett. Pár éve Hibján Mihályék egyik kisbáránya. De kihúzták szerencséjére. Igaz, a nyáj azóta is óvatosan kerülgeti. Mi is derékig érő fecskefüvön, csalánon, embermagasságú bodzabokrokon gázolunk át, mikor a sűrű bozótban feltűnik egy kisebb domb. – Ott lesz alighanem a pince – véli kísérőnk, de ekkor hirtelen felrebben egy fácán, s oldalra fordulva meglátjuk a házat is, illetve azt, ami belőle maradt. Néhány, derékig se érő faldarabot, pár vályogot, tört cserepet s a bejárati ajtót. Illetve csak a tokját. Az ajtónyílásban meg egy árván lógó villanykapcsolót, amit isten tudja, mikor kapcsoltak be utoljára. S már nem is fogja bekapcsolni senki. Már Kovács Bandi se. Aki szóba állt ugyan velünk, de beljebb nem engedett. Most azonban megteszem azt, amit ötven éve nem tehettem. Átlépem a küszöböt, nézem a málló falakat, a korhadt ajtótokokat, s arra gondolok közben, milyen gyorsan elszaladt ez a fél évszázad. S arra, milyen jó lenne visszamenni az időben, s kezdeni mindent húszévesen. Még akkor is, ha majdnem mindent úgy tennék, mint eddig. Kivéve a rosszat.

Balogh Géza 
 

Máshol nincs ilyen

• Tanyák vannak országszerte, de olyanok, mint Nyíregyháza környékén, sehol. 
• Szabályos kis falvak azok, s történetük egészen a 18. század derekáig nyúlik vissza. 
• A majd harmincezer hektáros, de akkor alig ötszáz lelkes Nyíregyháza legnagyobb földesura, gróf Károlyi Ferenc hívására 1754-ben mintegy háromszáz, tót ajkú jobbágy érkezett Szarvas, Tótkomlós, Békéscsaba, Orosháza környékéről. Ennyi ember azonban még kevés volt ekkora terület benépesítésére, ezért újabb családokat toboroztak, de ezennel már Felvidékről. 
• A Nyírség természetes felszíni adottságait kihasználva, lehetőleg itatóhelyek körül jöttek létre az ideiglenes szállásföldek, amelyek a későbbi a településmagok lettek. Minden szálláscsoportnak az ott legjobban elterjedt vagy legősibb településű család, például a Kordován, Salamon, Vajda, Kazár, Benkő, Bedő, Gerhát adta a nevét. 
• Fénykorában majd’ nyolcvan bokortanyát tartottak számon, de 1952-ben összevonták a tanyákat, s három nagyobb község alakult ki: Nagycserkesz, Nyírtelek, Kálmánháza, Vajdabokrot, Felsősimát, Rozsrétszőlőt, Mandabokrot pedig a város belterületévé nyilvánították.