Az életét szentelte a vízügynek

Ahogy arról korábban beszámoltunk, 38 év vízügyi szolgálat, ebből 21 év igazgatói beosztás után a közelmúltban nyugdíjba vonult Bodnár Gáspár, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (FETIVIZIG) vezetője. Bodnár Gáspártól sorfalállítással búcsúztak kollégái az igazgatóság központi irodaépülete előtt, hogy kifejezzék tiszteletüket, szeretetüket és köszönetüket az együtt töltött évekért. A közel négy évtized alatt óriási fejlődésen ment keresztül a hazai vízgazdálkodás, és e hosszú út kikövezésében Bodnár Gáspár is tevékenyen részt vállalt. A fontosabb mérföldkövekről, a szakma szeretetésről is mesélt lapunknak. 

Rendkívül hosszú időt töltött a vízügyi igazgatóságnál. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

Rakamazon születtem, a Tisza partján, és már gyermekkoromban megszerettem a vizeket. Mindez nagyon meghatározó volt az életemben, ahogy a következő mérföldkő, a középiskola is. A nyíregyházi Vásárhelyi Pál Technikumban, az ÉVISZ-ben tanultam, majd a Műszaki Egyetemre kerültem. Akkor sem távolodtam el a vizektől, amikor elérkezett a sorkatonaság ideje, hiszen pontonos hidász voltam Ercsiben. Egy újsághirdetés alapján jelentkeztem a vízügyi igazgatósághoz, akkoriban éppen vízépítő mérnököt kerestek. Felvettek az akkori Vízrendezési, Vízhasznosítási és Társulati Osztályra, és kezdetét vette a 38 éves pályafutásom. 

A közel négy évtized alatt végigjárta a ranglétrát. Milyen állomásai voltak a pályájának?

Ügyintézőként kezdtem, majd csoportvezető, osztályvezető-helyettes, majd műszaki igazgatóhelyettes-főmérnök, később igazgató lettem. Ez utóbbi posztot 21 évig tölthettem be, és úgy érzem, nagyon tartalmas életpálya van mögöttem. Vizekkel foglalkozni számomra különleges élmény, s az elmúlt 38 évben számos olyan projekt volt, amiben részt vehettem, vagy éppen én feleltem ezek szakmai koordinálásáért. 

Ezek közül mely eredményekre a legbüszkébb?

A fejlesztések mindig nagyon fontosak voltak a FETIVIZIG életében, ahogy azok a feladatok is, melyek a vízgazdálkodási, védelmi rendszer működtetéséhez szükségesek. A Rétközi-tó megépítésére nagyon büszke vagyok, ami Szabolcsveresmart határában épült az 1980-as években, ahogy akkoriban készült el a rétközberencsi szivattyútelep is. Óriási munka volt, és amire szintén büszkék lehetünk, hogy a mai napig kiválóan működik. A vízgazdálkodás folyamatosan fejlődik: elődeink a Tisza szabályozásával kezdték a munkát, majd kiépültek a különféle belvízrendszerek, amiket karban kell tartani, illetve továbbfejleszteni. Az árvizek, belvizek elleni védekezés is egy érdekes terület, külön feladatrendszer. Olyankor másképp működik a vízügyi igazgatóság. Egy munkatársnak van „békeidős” és van egy árvízi vagy belvízi beosztása is. Amikor 1993-ban főmérnök lettem, még nem tudhattam, milyen komoly események várnak rám ezen a területen. 

Az 1990-es és 2000-es évek igencsak eseménydúsak voltak árvízi szempontból. Milyen kihívásokat tartogatott ez az időszak az ön számára?

Épphogy főmérnök lettem, 1993 őszén egy súlyos pakuraszennyezés érkezett Romániából. A Szamoson érkezett a szennyező anyag, s végül a kollégáimmal 20 tonna pakurától szabadítottuk meg a környezetet. Merülőfalakat, kézi eszközöket használtunk, majd a szennyezést visszaszállítottuk Szatmárnémetibe, a „feladónak”. Így indult a vezetői pályafutásom, s ezt a könnyűnek nem nevezhető startot 1993 karácsonyán tovább színesítette egy rendkívüli tiszai árvíz. Ezt egy újabb követte ’95-ben, ahogy 1998-ban, 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben is küzdöttünk a rendkívüli árvizekkel és belvizekkel. Az 1999-es esztendő különösen nehéz volt. Azt hiszem, sokan emlékeznek még erre az évre, amikor megállt az élet Nyíregyházán is. Leesett 60 centiméternyi hó, ami pár nap alatt elolvadt, s így víz alá került a vármegye egyötöde. Ezek a helyzetek óriási szakmai kihívást jelentettek, nagyon sok embert kellett irányítani. Olyan is volt, hogy több tízezer ember dolgozott a gátakon. Így történt 2001-ben. Időben mozgósítottuk a munkatársakat, a katasztrófavédelmet, honvédséget, vagy éppen az önkormányzatokat, és úgy tűnt sikeresen elháríthatjuk a katasztrófát. A gát teherbírása lényegesen kisebb volt annál a terhelésnél, amit kapott. A gátszakadás után is folytatódtak a fejlesztések, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő. A kollégák mindent megtettek, de a létesítmények nem bírták a terhelést. A védművek és a műtárgyak korszerűsítése továbbra is kiemelt feladat, hiszen szélsőségessé vált az időjárás, minden megváltozott, nem mindig lehet a korábbi tapasztalatokra hagyatkozni. 

A FETIVIZIG egy 30 éve nem látott fejlesztéscsomaggal válaszol a klímaváltozás hatásaira. Mik ennek a legfontosabb céljai?

Decemberben és januárban öt árhullám vonult le a Tiszán, amik miatt készültséget kellett elrendelni. Ennek az az oka – amit a tudósok már korábban előrejeleztek –, hogy a téli csapadék nem szilárd állapotban érkezik, hanem eső formájában. Ez óriási nehézségeket okoz, hiszen gyakrabban lesz magas a vízállás, azonban ugyanabban az évben a vízhiány is gyakori lehet. Erre a hatalmas ellentétre, szélsőségre nagyon nehéz felkészülni. Sokan félreértik a helyzetet. Azt hiszik, a klímaváltozás egyet jelent a csapadékhiánnyal, holott nem feltétlenül érkezik kevesebb csapadék egy évben. A problémát az eloszlás jelenti, és nem is kell nagyon visszatekintenünk ahhoz, hogy ezt megértsük. Az év első hónapjaiban alig volt eső, majd gyakorlatilag egész júniusban folyamatosan esett. Volt olyan állomásunk, ahol egy hónap alatt három havi csapadék esett. A fejlesztésekkel az a célunk, hogy növeljük a vízmegtartó képességet, és hatékonyan készülhessünk fel az említett szélsőségekre. 

Hogyan kívánják elérni ezeket a célokat? Milyen elemei vannak a beruházásnak?

Egy négy milliárd forintos fejlesztés keretében olyan belvíz-létesítmények készültek és újultak meg, melyek fokozták a rendszer teljesítőképességét. Ennél is fontosabb a víz visszatartása, és olyan rendszerek kiépítése, amik a víz megfelelő szétosztását segítik. A vizet a folyóink duzzasztóteréből képesek vagyunk pótolni gravitációsan, vagy pedig szivattyúk segítségével. A jövő feladata e szélsőségek kezelése és a vízpótlás lesz. Ezt támasztja alá egy korábbi kutatásunk is, amiben azt vizsgáltuk, hány hőségnap van egy évben. A hőségnap azt jelenti, hogy 30 Celsius-fok fölé megy a napi hőmérséklet. Míg 2005-ig 10–11 ilyen volt átlagosan egy esztendőben, majd 2005-től napjainkig 40 napra emelkedett az átlag. Ez egészen meghökkentő, ráadásul olyan esztendő is volt, amikor ez az érték 60 fölé emelkedett. Az ilyen események miatt is fontos a rendszereink korszerűsítése. A Tisza-Túr árvízi tározónál építettünk egy szivattyútelepet, ami képes a vizet átemelni a csatornarendszerbe, majd a megfelelő módon szétosztani. Ott gravitációs módszerre nincs lehetőség, ezért volt szükség egy újabb létesítményre. A munka nem áll meg, elkészült a Nyírség vízgazdálkodási fejlesztési terve, újabb vízkivételi mű épülne. Ez különösen a homokos területek vízpótlásában hozná meg a régóta várt előrelépést. Az elkészültére azonban még várni kell, ugyanis egy több száz milliárdos projektről beszélünk, ami szinte felfoghatatlan mennyiségű munkával jár. 

Az elmúlt 38 év eseményeit, eredményeit tekintve elégedett a pályájával? Esetleg van valami, ami miatt hiányérzete van?

Mindent megtettem, amit tudtam. A munkámat a legjobb tudásom szerint végeztem az elmúlt évtizedekben. Nekem ez a szakma volt az életem, mással nem is foglalkoztam. Elégedett vagyok, bár sok nehéz helyzetet kellett kezelni, s nemcsak itthon, hanem az ország egyéb pontjain is. Legutóbb a Rába környékén segítettek a védekezésben a kollégáink. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen csapattal dolgozhattam. Olyan emberekről beszélünk, akiket bátran át lehet vezényelni az ország más tájaira, mert bárhol megállják a helyüket. Ezt támasztják alá a társigazgatóságok visszajelzései is. Ez a csapat az egyik legfontosabb eredmény! A rendszert lehet építeni, fejleszteni, különféle rekonstrukciókon dolgozni, ám ilyen kollégák nélkül a legjobb védmű, a legkiválóbb vezető sem lehet sikeres.