Sárga csillag kötötte össze az embereket

Sárga csillag kapta a főszerepet egy kiállításon. De haladjunk sorjában. Emléktábla emlékeztet immár Nyíregyházán a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola előtt azokra az 1944-ben deportált és elpusztított zsidó családokra, amelyek egykoron az oktatási intézmény területén és környékén éltek. A Holokauszt 80 emlékév alkalmából felavatott emlékjel közelében egyébként a járdában három botlatókő is található, amik a Szilárd család elpusztított tagjaira emlékeztetnek. 
 

Sárga csillag: kötelező volt viselni 

Az emléktábla megszentelése után a Görögkatolikus Múzeumban dr. Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója megnyitotta a Csillag a házon, csillag a kabáton című vándorkiállítást. 
– Nagyon sok szeretettel köszöntök mindenkit, aki jelen van, és engedjék meg, hogy nagyon sok szeretettel köszöntsem azokat is, akik a hátam mögött vannak. Kevesen vannak, hiszen 78 képet szerkesztettünk be a kiállításba, azonban a csoportképek miatt kicsit többen vannak – kezdte beszédét dr. Toronyi Zsuzsanna. 
– Ha ránéznek a képekre, akkor láthatják, hogy milyen különböző embereket őriztek meg a fényképek. Vannak fiatalok, és vannak idősek, vannak boldognak tűnők, és vannak megtörtek, vannak férfiak, és vannak nők, vannak szigorúan ortodox vallásosnak tűnők, és vannak olyanok is, akik szekulárisak, vagyis világi felfogásúak. Vannak köztük keresztények, akik a korszak bornírtsága (korlátoltsága, szűk látókörűsége – a szerk.) miatt az úgynevezett zsidónak minősülő, nem izraelita kategóriába kerültek. Nekik szintén fel kellett venniük a sárga csillagot, akkor is, ha adott esetben katolikus liturgián vettek részt. Szóval hadd köszöntsem őket is, ugyanis mindegyikükhöz fűz személyes kapcsolat. Barátaink, szomszédaink, barátaink barátai, családtagjaink. Egy dolog fűzi őket össze: valamennyiüknek a kabátján, a ruházatán, jól vagy kevésbé jól látható módon ott virít egy hatszor hat centiméteres kanárisárga színű csillag, amit a bal mellükön a szívük fölött voltak kötelesek viselni 1944. április 5-ét követően – folytatta a budapesti közgyűjtemény vezetője, majd szólt arról is, hogy az emberek hogyan élték meg a sárga csillag viselését. 
Mint elmondta, volt, aki búcsúlevelet hagyott a csillagja mellett, mert nem tudott tovább élni a szégyennel. Volt, aki úgy döntött, hogy nem megy utcára, hiszen ezt a megszégyenítést nem viseli el. Fennmaradtak visszaemlékezések, idézetek, amik azt örökítették meg, hogy a szembejövők támogatóan rájuk mosolyogtak. De olyan feljegyzéseket is olvashatunk, hogy a szembejövők adott esetben leköpték a csillagot viselő embert. Volt olyan zsidó, aki így gondolkodott: ,,Szégyelljék magukat ők, miért én szégyelljem magam. Szégyelljék magukat azok, akik rám kényszerítik, én büszkén viselem ezt a csillagot.”

Kérdések önmagunkhoz 

– Mindezek fényében próbáljuk meg elképzelni, mi hogyan élnénk meg, ha ránk kényszerítenének egy csillagot. Mit tennénk aznap? Kimennénk az utcára, nem mennénk ki, folytatnánk az életünket, vagy nem folytatnánk? – tette fel kérdéseket dr. Toronyi Zsuzsanna. – Azt gondolom, hogy ennél sokkal fontosabb kérdés: Ha szembejön valaki az utcán csillaggal, akkor mit teszünk? Hogyan reagálunk? Mi szégyelljük magunkat, mi támogatjuk őt, vagy esetleg beállunk abba a csaholó hordába, ami azt gondolja, hogy itt egy újabb áldozat. 
A kiállított fényképek sok mindent elárulnak a nézőknek. Az öltözet és az erős fény azt sugallja, már a nyárban járunk, vagyis több hete, illetve hónapja viselik az emberek a megkülönböztető sárga csillagot. Egy másik képen már ősz van, s a fotó egy házaspárt örökített meg. Addigra a vidéki magyar zsidóságot már rég deportálták. A házaspár tudta ezt, azonban új életet terveztek. 
– A képeket nézegetve képzeljük el azt a jelenetet, amikor a gyerekeink játszanak a babakocsiban, és aki 6 évesnél idősebb, annak fel kellett tennie a csillagot. Egy újabb képen szép fiatal nő látható, aki egyébként a fogorvosom édesanyja. Nekidől egy téglafalnak, és lefényképezik. Kik fényképezik le? Azok, akik már akkor is amatőr fotográfusok voltak, azok, akiknek volt otthon egy Leicájuk. Addig tudtak fényképezni, amíg be nem szolgáltatták a fényképezőt, amíg a magyar hatóságok el nem vették a megmaradt fényképezőgépeket is. Ezt követően nincsenek családi fotók, ezt követően csak műtermi fényképek vannak, esetleg igazolványképek – folytatta dr. Toronyi Zsuzsanna.

Élettörténetek a fotók mellé 

Beszámolt arról is, hogy tizenöt év munkájával közel 80 sárga csillagos fényképet tudtak összegyűjteni. Adott féltve őrzött fényképet többek között a fogorvosa édesanyja, a szomszédja nagymamája. 
– 2020-ban éreztük azt, hogy már van annyi fotónk, hogy muszáj megmutatnunk a nyilvánosságnak, muszáj ebből kiállítást és könyvet is csinálnunk. Mivel több képet személyes kapcsolatok útján, családi archívumokból szereztünk meg, a fotók egy részéhez van nevünk, a kihelyezett kis lapozóban el lehet olvasni az élettörténetüket is. Tanulságosak és megrázak az élettörténetek. Nagyon hálás vagyok, hogy a Görögkatolikus Múzeum befogadta a kiállítást, ami szeptemberig látható lesz, és ily módon a régióban ismertté válhatnak ezek a portrék, jelen lehetnek velünk mindazok, akik ezeken a képeken láthatóak. Elolvashatjuk az élettörténeteiket, megpróbálhatunk tanulni ebből a korszakból. Hálás vagyok a Görögkatolikus Múzeumnak, hogy méltó helyen mutathatjuk be a kiállításunkat – tette hozzá befejezésül dr. Toronyi Zsuzsanna.