Zakó az utcáról

A minap késő este mentem hazafelé. A város egyik sötét utcácskájában, a vasbeton villanyoszlopra sötét zakót láttam kiakasztva. Vállfával együtt volt! Megörültem neki, mert ránézésre megfelelt méretemnek. Szép, tiszta és vasalt volt, valaki nagy becsben tarthatta, nagy ünnepek idején vehette fel. Gondoltam, ha már nem kell senkinek, s egy adakozó volt olyan kedves, hogy nem dobta a kukába, hanem elegáns módon felkínálta bárkinek, akkor ez a bárki lehetek én is! Jól jött, mert egyébként is készültem a ruhatáram frissítésére, pótlására. Azt mondják, a nyugdíjasnak már nem kell ruha, ami nem igaz, mert az embernek nem minden öltözéke tart ki haláláig. Mondjuk a kinövés és a divat már nem probléma, de a kopás és a szakadás annál inkább. A zakót egy nagy reklámszatyorba hajtogattam, és hazavittem. Az előszobában felpróbáltam. Nem mondom, hogy nem lett volna jobb, ha kicsit nagyobb, de gondoltam, ha nyáron nem gombolom be, akkor talán elmegy, nem röhögnek ki benne. A tükör előtt forgolódtam, mint az üzletben szokás, s készültem a nejemnek dicsekedve megmutatni, hogy mit szólsz hozzá, anya? Igaz, jó lesz? 
A nejemtől elismerés helyett, hogy milyen ügyes és szemfüles vagyok, letolást kaptam. Megparancsolta, hogy azonnal vigyem a lakásból kifelé. Miért? Nézzem meg a háta részét, 3 kis lyuk is van rajra, körülötte pedig a szövetanyag elvékonyodva, ami molyrágásra vall, s máris távolítsam el az otthonunkból. Felszólított, hogy máskor ne hozzak haza semmilyen talált dolgot. Megemlítette, hogy a kolléganőjének férje Debrecenben hazahurcolt valamit, ami miatt tetvek vagy poloskák lepték el a lakásukat, s 200 ezer forintba került a kiirtásuk, ha egyáltalán sikerült. A rovarok vagy bogarak az ágyban még meg is csipkedték őket. Emiatt a férfinak bőrgyógyászt is fel kellett keresnie. Mi mást tehettem volna? A szép, sötét, talált zakómat a vállfájával együtt kiakasztottam az utcai kukára, vagyis továbbadtam. Hátha valaki nem ijed meg a molytól, sőt ha kell, a harcot is felveszi ellene! 

Cs. György