Misszió az orosz fagyban és havazásban

Bár már nyolcvanegy esztendő eltelt a doni katasztrófa, vagyis a II. magyar hadsereg megsemmisülése óta, a lelki sebek még most sem gyógyultak be. Hogyan is gyógyulhatnának be, amikor testvérek, édesapák vesztették életüket a második világháború poklában, s idegen földben alusszák örök álmukat. 
Otthon pedig az özvegy feleségek, az árván maradt gyermekek mindvégig abban reménykedtek, hogy valamilyen csoda folytán egyszer majd bekopogtat az orosz frontot megjárt szeretett családtag...

Tölgyfából készültek a keresztek 

Még tavaly nyáron történt: egy unoka arra gondolt, hogy a nagymamája sírjáról földet küld ki a Don folyó közelében lévő gyűjtőtemetőhöz, ahol a nagypapa is nyugszik, onnan pedig szintén hozat haza földet a nagypapát mindig hűségesen váró felesége sírhalmára. Így – bár egymástól több ezer kilométerre alusszák örök álmukat a nagyszülők –, van valami, ami jelképesen összeköti őket. Ennek a kérésnek nem tudott ellenállni Mártha Mihály Tibor, a „Don menti magyar honvédsírok gondozására” Alapítvány elnöke, Fényeslitke polgármestere, és teljesítette az unoka kérését: kivitte a magyar földet, és hozott haza 2-3 marékkal a gyűjtőtemető talajából. 

Mindez még az elmúlt évben történt, azonban a civil szervezet vezetője 2024 januárjában is megjárta a hosszú utat, s elzarándokolt azokhoz a sírokhoz, amelyekben a magyar katonák nyugszanak. 
Mártha Mihály Tibor 1990-ben vállalta fel ezt a nemes missziót, ezt a nem mindennapi küldetést, s harmincnégy éve töretlen lendülettel, fáradhatatlanul mindent megtesz azért, hogy ne vesszen a feledés homályába a II. magyar hadsereg katasztrófája, s az orosz földben nyugvó magyar katonák tömegsírjain mindig legyen a szülőföldről származó friss koszorú. 
– 1990 óta 35 temetőbe vittem ki Magyarországról ötösével hét éven keresztül fakereszteket, amik magyar földben nevelkedett tölgyfákból készültek. Lekezelve és szétszerelt állapotban szállítottam ki azokat. Vittem magammal református, római katolikus vagy görögkatolikus papot, akik ott kint a helyszínen megáldották a kereszteket. Egy 200 kilométer hosszú és 50 kilométer széles területről van szó, ahol a II. magyar hadsereg állásai voltak egykoron. Ebbe a területbe beletartozott úgy az első vonal a Don folyónál, mint a hátsó vonal az Oszkol folyó völgyéig. Úgy helyeztem el a kereszteket, hogy lefedjék ezt a térséget, s viszonylag megközelíthetőek legyenek, s ha valaki arra jár, tudjon virágot elhelyezni.

Paprika, cukorka az ajándék 

– Nyaranta kimentem barátokkal – Heves, Békés és Szabolcs vármegyeiekkel is – a keresztekhez, lefestettük, esetleg helyreállítottuk azokat, s természetesen a környezetüket is rendbe tettük. Volt persze olyan is, hogy a helybeli emberek karbantartották azokat a helyeket, vagy a helyi önkormányzat térköves járdát épített ki az emlékhelyig. 

– Ezeknek a segítőknek mindig viszek valami kis apró ajándékot a hálám és köszönetem jeléül. Az egyházi kapcsolataimnak is viszek ,,egy kis Magyarországot”, hiszen a harmincnégy év alatt már barátságok is szövődtek közöttünk. A ,,kis Magyarországot” jelenti például piros paprika a felnőtteknek, cukorka és csokoládé a gyermekeknek – emlékezett vissza a korábbi évekre Mártha Mihály Tibor. 

– Ukrajnán keresztül most nem lehet menni, de turista vízummal Oroszország beenged bárkit. Most, a januári utam során találkoztam többek között németekkel, csehekkel, akik turistaként mentek megnézni Szentpétervár kulturális értékeit. Tavaly januárban és nyáron, valamint az idén januárban is úgy mentem, hogy átutaztam a Felvidéken, Lengyelországon, Litvánián és Lettországon, s a lett-orosz határon mentem be Oroszországba. Korrekt az útlevélkezelés, de mégis nehéz bejutni Oroszországba, mert minden gépkocsit megröntgeneznek, legyen az bár személygépkocsi vagy kamion. Rengeteg áru megy be Oroszországba, és a rengeteg kamion miatt a személyautóknak sokat kell várakozniuk. 

– Mivel régóta kijárok, nem azt mondom, hogy ismernek, de fehér holló vagyok a számukra. Mutatom a fotókat, hogy miért is járok ki évtizedek óta hozzájuk, az ottani egyházi vezetőktől is van meghívó levelem, amiben szerepel, hogy évtizedek óta humanitárius, illetve kegyeleti feladatokat látok el, vagyis nem üzletelni és politizálni megyek. Nem beszélem tökéletesen az orosz nyelvet, de megértenek. Nem néztek rám rossz szemmel azért sem, mert EU-s emblémás autóval érkeztem, nem volt semmi atrocitás. 

– Az utak Oroszországban végig rendbe vannak téve, könnyen lehetett haladni, még akkor is, amikor hófúvás volt. Márpedig havat és hideget kaptam bőven. Volt, hogy mínusz 22 fok várt rám, de mutatott a hőmérő mínusz 31 fokot is – folytatta Mártha Mihály Tibor. 

– Az idén január 8-án indultam el, két nap oda az út, 2560 kilométer Fényeslitkétől. Lett- országban egy kis motelben megálltam, lezuhanyoztam, három órát pihentem, s mentem tovább, mert aludni úgysem tudtam volna. Éjszaka jó vezetni, mert nincs nagy forgalom. Általában meleg levest eszem vagy teát fogyasztok, ha valahol megállok egy kis időre. Tankolni már orosz gázolajat tankoltam a határnál, a hazai gázolaj nem bírta volna a nagy hideget. Felkészítettem a hosszú útra az autót, de hiába állítottam nagy fokozatra a fűtőventillátort, semmit sem ért abban a hidegben, nem tudta felfűteni a kocsi belsejét. Plédet tettem a lábamra, kabátban ültem, sapka és kesztyű is volt rajtam vezetés közben, hiszen menet közben azért jött be kintről a hideg, fagyos levegő. 
A Don-kanyarban sikerült-e minden olyan temetőt felkeresnie, amit eltervezett előre? – kérdeztük Mártha Mihály Tibortól. 

– Hál’ istennek mindegyiket sikerült felkeresnem. Két koszorút vittem magammal. Az egyiket dr. Tilki Attila országgyűlési képviselő küldte, a másik pedig a fényeslitkei önkormányzaté volt. A honatya koszorúját Boldirevkánál helyeztem el az ottani gyűjtőtemetőben, mert sokan alusszák ott örök álmukat a választókerületéből. Ott pontosan 8375 magyar katona nyugszik.

Emléktáblák Szatmárból 

– A fényeslikei önkormányzat koszorúját a rudkinói temetőben helyeztem el. A korábbi évtizedekben már felállítottuk a boldirevkai sírkertben a jánkmajtisi és a tiszaháti önkormányzatok emléktábláit. Annak idején Gyulai Miklós jánkmajtisi vállalkozó vitte ki az önkormányzatok tábláit. Többször is jött velem, s volt olyan alkalom is, amikor önállóan utazott ki a Don folyóhoz. Az édesapja is ott halt hősi halált, erkölcsi kötelességének érezte, hogy részese legyen az emlékezéseknek. Egy fémtáblát is elhelyezett az édesapja emlékére. 

– 2023 nyarán Heves város civiljeitől vittem ki egy keresztet, ahhoz is tettem virágot. Most nem nemzeti színű szalagot, hanem fehéret tűztem ki, amin az szerepelt oroszul, hogy emléküket megőrizzük, egy másikon pedig Fényeslitke neve volt olvasható. Az volt a célom, hogy az orosz emberek lássák, Magyarországon is fontos a kegyeleti emlékezés, függetlenül attól, hogy a háborúban a frontvonal melyik oldalán álltak a katonák. A fehér szín pedig azt jelképezte, hogy a béke hívei vagyunk mi magyarok, nem akarjuk a pusztítást, nem akarjuk az emberi életek kioltását még az orosz-ukrán testvérháborúban sem. Az orosz barátaimmal egyetértettünk abban, nincs értelme annyi áldozatot hozni semmilyen cél érdekében sem.

Toborzó plakát a településeken 

Ha már szóba került az orosz-ukrán háború. Mi érződik belőle Oroszországban napjainkban? 

– Az égvilágon minden kapható a nagyvárosokban. A falvak is jól ellátottak. Az élénk gazdaságot a nagy gépjárműforgalom jelzi. Annyit tapasztaltam csupán, hogy tavaly januárhoz képest 5-10 százalék körüli az infláció. Az üzemanyagon a drágulás nem érződik, jó áron adják. Energia bőven van, minden faluban ott a gáz, már nem fával és szénnel tüzelnek az emberek. Sajnos, úgy látom, az orosz társadalom „beleállt” ebbe a konfliktusba. Minden településen van toborzó plakát, a különböző fegyvernemek hívogatják a fiatalokat, s az is fel van tüntetve, melyik egységnél mennyi rubelt kapnak az újoncok. A helybeliek mesélték, nagyon meglepődtek azon, hogy sok fiatal a volt szovjet köztársaságok területéről jelentkezett. A magyarázat az lehet, hogy náluk a rubelnek nagy vásárlóértéke van.

Egy életen át gyászoltak 

Említette Hevest, Gyöngyöst. Ezek szerint neve van az országban, ismerik Magyarország számos pontján Mártha Mihály Tibort? 

– Sokan ismernek, keresik velem a kapcsolatot, hiszen már híre ment annak, hogy rendszeresen kijárok a Don folyóhoz. Amikor kint voltam, már akkor is sok üzenetet kaptam, de sokan kerestek a hazatérésem után is. Mint mondták, sokat imádkoztak értem, hogy szerencsésen hazatérjek. Jött volna velem most is jelentkező, de nem akartam kockáztatni, különösen télen. Ha baj van, akkor csak nekem legyen bajom, másnak ne okozzak gondot, ezért egyedül indultam el. Oroszországon belül szabadon közlekedhettem. Az oroszok a halott katonákat nagyon tisztelik, legyenek bármilyen nemzetiségűek is, s tudták, hogy kegyeleti okokból utaztam hozzájuk, nem pedig üzleti céllal. 
S hogy lehet bírni ezt a sok utazást, megpróbáltatást fizikailag, lelkileg harmincnégy éven keresztül? 

– Kezdetben az orosz földben nyugvók hozzátartozói, később az unokáik adtak erőt. Többen a nagybátyjuk felől érdeklődtek, vagy olyan ismerős miatt kerestek meg, akiről egykoron nagyon sokat hallottak a rokonaiktól. Isten után a családomtól, barátaimtól és a gyászolóktól sok támogatást kaptam. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy azért is érzek késztetést arra, hogy mindig útra keljek, mert a nagybátyám sem tért haza a keleti frontról, akit édesanyámék egy életen át gyászoltak...