Ma is a történtek hatása alatt vannak

Két év távlatából is nehéz beszélnie a történtekről Baráthné Dékmár Henriettának, a Magyar Vöröskereszt vásárosnaményi területi vezetőjének, aki az első két hétben szinte 24 órában a határnál volt, hogy segítsen.  
– Amikor kitört a háború, az első feladatunk az volt, hogy minden határmenti települést megkeressünk, s felajánljuk a segítségünket. Nehéz helyzet volt, mert nem tudtuk, ki, hol, mit csináljon, csak az volt biztos, hogy segítenünk kell. Aztán pár nap alatt eldőlt, hogy a Vöröskereszt a lónyai Segítségponton folytatja a tevékenységét. Az első két hétben szinte 24 órában ott voltunk. Hazaszaladtunk tisztálkodni, megnéztük a családot és mentünk vissza, mert nagyon sok menekült jött egyszerre. Volt, amikor a férjemet is vittem éjszaka magammal: legalább olyankor együtt voltunk. De nem csak én voltam ezzel így, hanem minden kollégám, az igazgató asszonyunk, a segítők is – mesélte még mindig elérzékenyülve a területi vezető.

A Magyar Vöröskereszt munkatársai nem csak a Segítségponton dolgoztak: előfordult, hogy a határhoz mentek rendőri segítséggel. – A határon nem engedték át azokat, akiknek nem volt rendben minden papírjuk, sokszor órákat vártak a családok. Így volt, amikor mi mentünk oda, és vittünk nekik szendvicset, meleg teát. Nagyon sokan és folyamatosan érkeztek a Segítségpontra, a menekülteknek biztosítottunk ételt, italt. Kialakítottunk egy pihenőszobát, felszerelve mindenféle játékkal, hogy a kisgyerekes családok kényelmesen tudják ott eltölteni az időt, de segítettünk megszervezni a tovább-utazásukat is.

A közösségi médiában is kialakultak segítő csoportok magánszemélyek, egyesületek, cégek részvételével, akik vagy adományt vittek, vagy az utazásban segítettek – őket is koordinálták a Vöröskereszt munkatársai, önkéntesei.

Nehéz volt megélni

– Lelkileg nagyon nehéz volt megélni mindezt, látni azt a sok fájdalmat, aggódást, szétszakított családot, kételyt, bizonytalanságot. A menekültek nem tudták, mi fog velük történni, hátra kellett hagyni az addigi életüket, volt, aki nem tudta, hogy hogyan, merre tovább. A szerencsésebbeknek már volt biztos úti céljuk, és kis idő múlva utaztak is tovább. Nagyon sokat sírtunk. Még akkor is, ha nem mindenkivel tudtunk magyarul kommunikálni, de éreztük a hálájukat, a köszönetüket. Amikor a buszon ültek és vitték őket tovább, a kezükkel szívecskét mutattak, puszit dobtak a gyerekek, és sírtak az anyukák is, akik a gyerekükkel mentek. Sírtunk mi is. Anyaként nehéz volt ezt megélni, belegondolni abba, hogy milyen lenne, ha itt kellene hagyni a gyerekeimet, a férjemet, a családomat. Szívszorító volt, amikor egy anyának a csecsemőjétől kellett megválnia, szerencsére csak pár órára. Az óvodáskorú gyerek és az anya papírja ugyanis nem volt megfelelő ahhoz, hogy bejöhessenek a Segítségpontra,  ezért őket bevitték a határon egy ilyen esetekre kialakított helyiségbe. Az édesanya a csecsemőt ezért odaadta a sorban álló másik hölgynek, aki behozta a Segítségpontra. Vigyáztunk a babára, tisztába raktuk, megetettük, de az a pár óra, amíg nem derült ki a család, a csecsemő sorsa, nagyon megviselt mindenkit – mesélte elcsukló hangon a Vöröskereszt munkatársa.

A határon dolgozók kaptak lehetőséget arra, hogy szakemberek segítsenek nekik az események feldolgozásában, de akkor Baráthné Dékmár Henrietta úgy gondolta, nincs erre szüksége. – Aztán eltelt egy, másfél év, s úgy éreztem, eljött ez a pillanat. Pszichológussal vagy mentálhigiénés szakemberrel tudjuk átbeszélni két év távlatából a történteket – részletezte a területi vezető, és hozzátette: van miről beszélniük.

A Vöröskereszt a mai napig segítséget nyújt az itt maradt családoknak, mentálhigiénés szakember tart foglalkozásokat azoknak, akik még mindig a történtek hatása alatt vannak, és integrációs programokat is szerveznek az itt iskolába járó gyerekeknek, de a nyelvtanulásban is segítenek.