A „tépett arcú” ember: Út a kórházba

Ez a kis történet olyan emberről szól, akinek a Don-kanyarban az arca roncsolódott, mindkét lábát amputálták, háborús sérüléseit egész életében viselte, mégsem mondható szerencsétlennek.
Dr. Balogh Zoltán György Egy túlélő a doni pokolból című írása – Kelet-Magyarország 1990. május 9-ei, hétvégi melléklet:

„Ötven évvel ezelőtt a voronyezsi áttörés alkalmával 1943 januárjában, amikor a támadó szovjet hadsereg megsemmisítette a rosszul felszerelt és emiatt ellenállásra képtelen 2. magyar hadsereget, az előnyomuló szovjet hadsereg nyomában a sebesültek és halottak tömege maradt a hadszíntéren. Az életben maradt sebesültekkel megteltek a tábori kórházak és egészségügyi oszlopok, valamint a távolabb fekvő gyűjtőkórházak is. A 2. magyar hadsereg vesztesége a Honvédelmi Minisztérium veszteségi osztálya egészségügyi osztályának kimutatása szerint 120 ezer fő, amiből 100 ezer a doni ütközetben esett el. A sebesültek száma 16 497 fő volt a HM megállapítása szerint. A sebesülések súlyosságát fokozta a tömeges fagysérülés. A második világháború nagyon sok embert tett egész életére szerencsétlen nyomorékká.

Horváth Miklós honvéd Oros (Paszab), Szabolcs megyei községből indult el a háborúba. A Don-kanyarban, a nagy áttörés alkalmával 1943 januárjában súlyosan megsebesült. Tábori kórházakon keresztül jutott Kijevbe, ahol a súlyos sebesülésének revíziója után repülőgéppel vitték Budapestre a Jurányi utcai Vöröskeresztes Hadikórházba, ahol speciális osztályok is működtek, ahol súlyos arcsérülésein plasztikai műtétek sorozatával igyekeztek segíteni, amíg nagy nehezen sikerült arcdefektusát rekonstruálni. …Egyik szeme és annak környéke is megsérült annyira, hogy csak egyik szemével lát. Arcsérülésén kívül mindkét lábszárát amputálni kellett és a bal kezének három ujját is elvesztette. Miklós a sok szenvedést rendkívüli lelkierővel viselte.”

1943. január 18-án estére a repülődandárrá kinevezett repülőcsoport szinte elemeire hullott szét. A dandárparancsnokság töredékei Harkovban gyülekeztek. Nagyobb részük Ilovszkojén harcolt a IV. hadtest kötelékében. A 4/1. bombázórepülő század és az 1. szállító század urazovói különítménye, valamint a lőszerkezelő oszlop gépkocsin menetben volt Harkov felé. Nem tudjuk, hogy Horváth Miklós hol tartózkodott ekkor. Lehetséges, hogy sebesülten az urazovói részleg magával vitte Harkovba, ahol tábori kórház működött.

Itt amputálhatták a lefagyott lábait és bal kezének három ujját. Innen kerülhetett Kijevbe, ahol arcsérülésének felülvizsgálata után repülővel Budapestre szállították. Az is előfordulhatott, hogy egy kórházvonat vitte Harkovon át Kijevbe és az amputációra a vonaton került sor, mert a harkovi kórház tele lehetett már sebesültekkel és fagysérültekkel. Balogh doktor csak annyit írt, hogy Horváth Miklós „Tábori kórházakon keresztül jutott Kijevbe”.

Kijevben és Harkovban ezer-ezer ágyas magyar tábori kórház működött. Innen, a sebesültek a sérülés súlyosságától függően vagy kórházvonatra kerültek vagy repülővel a hátországba szállították őket. A háborúban a légi betegszállítás a leghatékonyabb eszköznek bizonyult a sürgősségi ellátás vonatkozásában. A riport szerint így szállították Horváth Miklóst is Kijevből a Jurányi úti kórházba.
A Junkers Ju–52 közepes szállító repülőgép az ülő betegeken kívül 12 vagy 14 hordágyat szállíthatott, összesen 25 sebesült szállítására volt képes. A gépbe állványokat szereltek be, és ezeken helyezték el a hordágyakat. A fedélzeten a sebesültek ellátását egy orvos és két ápolónő végezte.

Fotók: a szerző archívuma