A „tépett arcú” ember: cipészből „szalagsapkás” katona

Ez a kis történet olyan emberről szól, akinek a Don-kanyarban az arca roncsolódott, mindkét lábát amputálták, háborús sérüléseit egész életében viselte, mégsem mondható szerencsétlennek.

Egy újságcikk szerint Horváth Miklós Paszabon cipészmester volt. „Cipészmester voltam a szülőfalumba Nyírpaszabon. Ott születtem és a rokonaim ott élnek ma is…” A község neve nem Nyírpaszab, hanem csak Paszab. Miklós vagy az újságíró a könnyebb beazonosíthatóság miatt mondta Nyírpaszabnak, mert a község a Nyírség északnyugati részén helyezkedik el. Nem tudjuk, hogyan lett cipész, ki volt a mestere stb.

Nem tudjuk volt-e katonai előképzettsége, szolgált-e már valahol, mielőtt megkapta háborús katonai behívóját. Csak találgatunk az újságírók cikkei alapján. Egy helyen azt írták, „…két éve szolgált már, amikor a Jurányi utcai Vöröskereszt kórházba került.” Ez 1943 tavaszán lehetett, mert a Jurányi utcai kórházban tartott esküvője 1943 végén volt. Az újságcikkben megszólaló sziréna ad némi támpontot. Mivel nem volt szó robbanásokról, így csak berepülések lehettek Magyarország fölé, amelyek 1943 őszétől voltak rendszeresek. Az első bombatámadást csak 1944. április 3-án hajtották végre az angol és amerikai légierő gépei.

Mit tudhatunk akkor biztosan? Mivel 4 eleminél magasabb iskolai végzettsége volt, vagy harckocsizónak vagy repülőnek hívhatták be. Páncélos alakulat 1941-ben volt ugyan Nyíregyházán, az 1. lovas-páncélos zászlóalj, ami 1940 december 1-jével szerveződött, de Horváth Miklós nem itt szolgált. Erre a légierős egyenruhája a bizonyíték. Az első fotón Horváth Miklós látható egyenruhában. Sajnos nem tudjuk hol készült a kép. A jobb oldali képen a zubbony zseb, a szárnyas légcsavar, mint csapatjelzés és a fekete váll-lap látható, rendfokozati jelzés nélkül.

Légierő Paszabhoz legközelebb Debrecenben volt. A debreceni repülőtér története a 20. század elejére nyúlik vissza. A második világháború során a magyar bombázó repülőgépek bázisaként üzemelt. 1940-ben építették a 100-szor 40 méteres nagy ikerhangárt. Ezek a kifutópálya szélén álltak, lemezkapui felnyithatóak voltak. A hangárokban álltak a repülőgépek. A hangárok előtti betonozott területen tartották a sorakozókat, az alaki szemléket, a parancskihirdetéseket, az ellenőrző elöljárók fogadását és az újoncok esküjét is.

A debreceni repülőtéren 1940-ben a 3. bombázó osztály 5. (Uz Bence) és 6. (Boszorkány) bombázó századai állomásoztak. Ezeknél szolgálhatott Horváth Miklós. 1941-ben rendelték el a tapolcai és debreceni osztályok összevonásából a 4. bombázóosztály megalakítását, melynek első százada, a „Boszorkány” század lett. A repülőszázadok hajózó- és földi részlegre tagolódtak. A földi személyzethez tartozott a fegyver- és bombaszakasz, akik a repülőgépek fedélzeti fegyverzetével, a bombák élesítésével és beszerelésével foglalkoztak. 

A híradószakasz a földi rádiózást, a repülőgéprádiók behangolását és javítását végezte. A repülőtereknek, a repülő alakulatoknak, így a bombázóknak is elsősorban hajózó távírászokra volt szükségük. A bombázók távírászait a nyíregyházi repülő távírász iskolában két darab Caproni bombázón képezték. Nem tudjuk, hogy Horváth Miklós melyik szakaszban teljesített szolgálatot, de mindegy is, mert a gépekkel kapcsolatban volt.

A századnál rendszeresített géptípus, az akkori magyar légierő legkorszerűbb bombázó gépe, az olasz Caproni Ca.135 volt. Az olasz bombázó személyzete négy főből állt: a pilóta, a megfigyelő tiszt, a fedélzeti távírász és a szerelő lövész. A doni katasztrófa után a leharcolt és elavult olasz gépeket német Junkers Ju.88-asokra cserélték le. Ekkor azonban Miklós már a Jurányi utcai kórházban feküdt. A Junkers Ju.88 bombázók személyzete is 4 fő volt, hasonlóan, mint a Caproni Ca 135.Bis gépeken. A repülő távírász (jobbról a második) ezen a gépen is sorkatona volt, mint Horváth Miklós lehetett.