Végh Antal és a Kelet-Magyarország

Végh Antal október 14-én ünnepelhetné a 90. születésnapját, de már 23 éve nincs közöttünk, mindössze 67 évesen távozott az élők sorából. Ötvennél több könyvet írt, közülük több a megyénket mutatta be, a Miért beteg a magyar futball? című kötete 750 ezer példányban kelt el. Az 1980-as, 90-es évek népszerű írója Szatmárban, Majtison született, Szatmárnémetiben, majd Debrecenben tanult. A Hajdú-Bihar megyei Gáborjánban tanítóként kezdett, ahol 1956-ban a forradalmi bizottság titkárának választották. Nyolc hónapot börtönben töltött, majd az újfehértói tanyavilágba „száműzték”, ott azonban hamar bekerült a központi iskolába, nem sokkal később pedig Nyíregyházára. 
A kerek évforduló alkalmából nem írói munkásságát idézem – azt a 75. születésnapja alkalmából az arra hivatottak megtették többek között a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle konferenciáján, idén szeptemberben méltatást közölt lapunk is –, hanem a nyilvánosság elé lépését elevenítem fel, ami javarészt a Kelet-Magyarországhoz köthető.

Pályázatok, irodalmi estek 

A neve először 1960 decemberében jelent meg a lapban, amikor nagy érdeklődés kísérte a megyei könyvtár irodalmi pályázatát. Díjat ugyan nem kapott, de a bírálóbizottság külön jutalomban részesítette Végh Antalt (Újfehértó) – írta korabeli tudósításában a Kelet-Magyarország. 
Ám a jó szemű szerkesztők felfigyelhettek a fiatal tanítóra, mert nem sokkal később, 1961. január 15-én, vasárnap egy teljes oldalban közölték „A pipacsok égni kezdtek” című novelláját. Ilyen terjedelem napilapban nagyon ritka volt, Végh Antal írása azonban most, több mint hatvan év elteltével is kellemes olvasmány. A következő héten népművelőként szerepelt a lapban: mintegy száz érdeklődő vett részt azon az újfehértói irodalmi esten, amit ő szervezett. Meghívására Angyal Sándor, Asztalos Bálint, Sipkay Barna, Szállási László olvasta fel egy-egy elbeszélését, Cselényi István Gábor, Haraszthy József, Krecsmári László és Mester Attila pedig új versét mondta el.

Országos ismertség 

Áprilisban ismét említették – a Kelet-Magyarország irodalmi pályázatát értékelték, a meghirdetett időpontnál később, mert olyan sok pályamű érkezett. (A pénzdíj mellett vonzó volt az az ígéret is, hogy a pályázóknak írásbeli értékelést ad a bírálóbizottság.) Végh Antal is pályázott. A zsűri szerint a legjobb, legérettebb írást, „A folyóknak van vasárnapja” című novellát ő küldte be, írása kiemelkedik a művek közül – áll az értékelésben. 
Végh Antal ilyen előzmények után lett részese 1961-ben az akkor mozgalmas megyei irodalmi élet kör- forgásának. Sorra jelentek meg írásai, rendszeresen vett részt író-olvasó találkozókon olyan ismert személyiségekkel együtt, mint például Czine Mihály, Gerelyes Endre, Margócsy József, Mocsár Gábor vagy Váci Mihály. Rendkívül termékeny szerző volt, hetente jelentkezett új írásokkal. Elbeszélései hamarosan más fórumokon is nyilvánosságot kaptak, először a nyíregyházi stúdió, majd a Kossuth rádió műsoraiban. Írásai több irodalmi folyóiratban is megjelentek, elsőként a Jelenkorban, később a Valóságban, az Alföld pedig 1963 májusában az író első kisregényének közlését kezdte meg. Ugyanebben az évben látott napvilágot első könyve, a Korai szivárvány s első drámája, a Holnap vasárnap. Ezekkel már az országos irodalmi életben is helyet kért, el is költözött a fővárosba. 
Érdemes megemlíteni, hogy a Kelet-Magyarországnál szívesen és hozzáértően foglalkoztak a külső szerzőkkel, így Végh Antallal is, aki sokszor látogatott a szerkesztőségbe csupán az eszmecserék, adott esetben baráti kritikák kedvéért is. Ám miután Budapestre költözött, és szabadfoglalkozású íróként kereste kenyerét, egyre ritkábbak lettek az ilyen alkalmak. Új közegben, független alkotóként, ráadásul egyszemélyes vállalkozásban a baráti, szakmai beszélgetésekhez nehéz hozzájutni.

Fekete-fehér kontúrok 

Utólag elolvasva a lap kritikáit, elgondolkodtató, miként ötvöződtek az elismerő és a megfontolásra ajánlott elemek. Például felvetették, hogy vajon az író gyűjtési módszere képes-e megbízható képet adni egy-egy faluról, netán eleve az általánosítás veszélyét rejti magában... Vagy például azt, hogy jó-e, ha az író mindig fekete-fehér kontúrokkal rajzolja meg a valóságot, elfeledkezve az árnyalatokról; a valóság sohasem ennyire egyértelmű. Már kezdetben túl szerteágazónak tartották témaválasztását, de jók voltak ezek az alkotóbeszélgetések. Talán az ilyen műhelymunkák későbbi hiánya miatt nem foglal el olyan helyet Végh Antal a magyar irodalomban, amilyen tehetsége szerint megillette volna. És mintha kezdene is feledésbe merülni.

Marik Sándor