Nemzeti kincs a szeretett zongora mellett

„Berecz Mihály nemzeti kincs, hozzá fogható tehetséget, azt hiszem, nem láttam még” – nyilatkozta Vashegyi György karmester a fiatal zongoraművészről. A 26 esztendős előadóművész a napokban Nyíregyházán adott koncertet a Filharmónia Magyarország szervezésében a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, a karmester Kovács János volt. A fellépés után készségesen válaszolt szerkesztőségünk kérdéseire Berecz Mihály.

Még a fülemben van a közönség vastapsa, vagyis a nézőknek tetszett az előadása, hiszen kaptak még egy ráadásszámot is. De vajon ön hogyan érezte magát ezen a nyíregyházi koncerten? 
Nagyszerűen éreztem magam, hiszen szép emlékeket elevenített fel a nyíregyházi vendégszereplésem. Nyolc évvel ezelőtt kedves mentorommal, Kocsis Zoltán karmester vezetésével ugyanezt a darabot adhattuk elő szintén a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. Egészen kisfiúként is voltam Nyíregyházán, amikor zongoraversenyre jöttem. Ez a mai fellépés egy megismételt koncert volt, ugyanis két napja egyszer már előadtuk, és a második koncert általában sokkal felszabadultabb, sokkal jobb hangulatú.

Most is elnyerte a nyíregyházi közönség kegyét. Kijelenthetjük, hogy szívesen jön Nyíregyházára? 
Örömmel jövök vissza a városba. Mint említettem, a zongoraverseny volt az első komolyabb megmérettetésem zongoristaként, hiszen előtte hegedültem, s már akkor is nagyra értékeltem az itteni közönség szeretetét, lelkesedését. Ugyanakkor csodáltam és tiszteltem mindig a Cantemus kórust, hiszen annyi sok szép élményt kaptam a kóruscsalád együtteseitől a koncerteken, hogy az is egy erős kötődést jelent a városhoz, valamint a Kodály-iskolához.

A ma eljátszott szerzemény, Ravel G-dúr zongoraversenye meghatározó darab az ön életében, hiszen 16 évesen ezzel a művel mutatkozott be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Kocsis Zoltán vezényletével. Mint említette, nyolc éve Nyíregyházán is eljátszották ezt a szerzeményt. Mennyiben más most az előadásmódja, mint volt jó pár évvel ezelőtt? 
Az ember, amikor jó néhány évvel később is eljátssza ugyanazt a művet, tagadhatatlanul számos szempontból már érettebb lesz. Ezért például felfogásban másképpen közelíti meg a művet, bár a darabról az alapgondolatom sohasem változott. Ennyi év után egy előadóművész már magabiztosabban kezeli a darabot. Egy újonnan megtanult darab esetében az ember sokkal könnyebben siet, de amikor az idegek, az ujjak már nagyon jól ismerik az eljátszandó zeneművet, akkor jobban tudjuk mi is irányítani az ujjak mozgását. Egyébként meg úgy gondolom, lehetetlen kétszer eljátszani ugyanazt a darabot, annyi minden befolyásolja az előadóművészt. Még az olyan apróságok is, hogy mit evett a zongorista a fellépés előtt. Számít az is, hogy fáradtabb vagyok-e, vagy éppen frissnek érzem magam, s természetesen az is befolyásolja egy produkció minőségét, hogy milyen kollégákkal vagyok a színpadon, ki vezényli az előadást. Úgy gondolom, ha azonnal játszanám el egymás után a művet, akkor is komolyabb különbségek lennének a két előadás között. Az idő múlásával tudatosabban közeledünk egy műhöz, de néha az idő múlása nehézséget is jelent. Olykor úgy érzem, fiatalon talán könnyebb ezeket a műveket eljátszani, olyankor sokkal inkább ösztönből, megérzésből játszunk. Felnőtt fejjel fontosabb, hogy bizonyos dolgokat már tudatosítsunk.

Ugorjunk vissza a kezdetekhez. Nem titok, hogy az édesapja Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató, így az első élményeket önnek a népzene jelentette. Az édesapja egyszer a következőket mesélte nekem önről. Hadd olvassam fel, nem biztos, hogy olvasta a Kelet-Magyarországban: „Misi útja nagyon érdekes. Három-négy éves korában az aszimmetrikus ritmusokat tökéletesen ütötte az ütőgardonon, igaz, leguggolva, mert még kicsi volt hozzá. Táncházakban játszott gyermekként, öt-hat éves korában egy táncrendet le tudott kísérni. Utána hegedűs lett, zenét is szerzett, zenekarban szólamvezető volt, de megkívánta a zongorát, s átnyergelt.” Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a kezdeti időkre? 
Az ütőgardonba teljesen beleszerelmesedtem, úgy a hangjába, mint a ritmusvilágba. Édesanyám néptáncos, s mint az előbb is mondta, édesapám népdalénekes, népmesemondó, így gyakorlatilag népzenén nőttem fel. Aztán hegedültem, igaz, véletlenül kezdtem el, mert megüresedett egy hely a zeneiskolában. Szerettem a hangszert, de technikailag nem éreztem magam kényelmesen. A fizikai adottságok is fontosak a hangszerhez. Nekem a hosszú karjaimmal nem volt könnyű megfogni a hangszert, úgy a vonót, mint a hegedűt, s ami nagyon hiányzott, az a harmónia, vagyis hogy több szólamban lehessen játszani. A hegedűtől nem kaptam meg a harmónia élményét, ez csak zenekarban teljesedett ki. A zongorában ezt a harmóniát megtaláltam, illetve Kocsis Zoltán Bartók-felvételeit hallgattam nagyon sokszor, s ez volt a másik inspiráció. Kilencévesen kezdtem el zongorázni, ami későnek számít manapság, hiszen a legtöbben már jóval korábban zongoráznak. Igazából nem éreztem lemaradásnak, Major Edit zongoratanár személyében olyan pedagógusra találtam, aki segített nekem egy teljesen más úton megismerkedni a hangszerrel. Nem a Zongoraiskolát, hanem Bartók művét kezdtem el rögtön tanulni, így azonnal kialakult egy olyan kapcsolatom a hangszerrel, ami sokkal természetesebb volt, mint a hegedülés.

Emlékszik még arra, hogyan fogadta a család, amikor – az édesapját idézve – átnyergelt a zongorára? 
Nem fogadták jól, hiszen először is praktikai okok vetődtek fel, például, hogy fér el egy nagy zongora a lakásban. Ez végül megoldódott, de sokáig úgy gyakoroltam, hogy a nappaliban volt a hangszer még a koronavírus-járvány idején is. Korábban négy évet külföldön tanultam, s amikor hazaköltöztem a pandémia miatt, egész nyáron a nappaliban Bartók II. zongoraversenyét gyakoroltam, s bizony nem könnyű hallgatni azt a darabot. De hát aztán mindenki hozzászokott a családban.

Hogy nem volt rossz választás a zongora, azt az is mutatja, hogy nevezték zseninek, valamint olyan nemzeti kincsnek, akkora tehetségnek, amilyet még nem láttak. Ezeket a mércéket, méltatásokat hogyan lehet fiatalon elviselni, illetve mindennek hogyan lehet megfelelni? Nem feszélyezik, gátolják az elvárások, hogy mindenki a maximumot várja el öntől? 
Nem szeretnék megfelelni ezeknek az elvárásoknak, mert a zenében vajon mi a maximum? A zenében mindig van hová fejlődni, mindig lehet jobban játszani, mindig lehet szebben játszani, s nekem mindig a zene szeretete az első. Amit a zeneszerző leírt, azt tiszteletben tartom. A különböző felvételek és előadók összehasonlítgatása szerintem nem helyes. Rengeteg inspirációt kapok különböző nagy előadóktól, de úgy gondolom, ha kitartóan az a cél, hogy ahhoz tartsam magam, amit a zeneszerző leírt, ha ahhoz teszem hozzá magamat százszázalékosan, akkor van az ember igazán jó úton.

Nevezhetjük ezt akár a művészi hitvallásának is? 
Egyértelműen igen.

Repertoárja rendkívül széles: éppen úgy szerepelnek benne Bach-művek, mint a kortárs zeneszerzők alkotásai. Mégis, melyik történelmi korszak áll közelebb önhöz? Ha önnek kellene összeállítania egy koncert programját, mely zeneszerzőket venné bele a műsorába? 
Hozzám a legközelebb Bach, Haydn, Mozart, Beethoven szerzeményei állnak. A barokk és a klasszikus szerzemények mellett nagyon kedvelem a huszadik századból Bartók és Debussy zenéjét, de ugyanúgy szeretem még ­Brahmst és Chopint is játszani.

Főleg, amiben virtuóz játék is van? 
Nem annyira. Inkább az egyszerűség, a könnyedség, a letisztultság az, ami engem igazán érdekel. Például nehezen találok utat a nagyobb orosz romantikus, késő romantikus zeneszerzőkhöz, bár most már velük is ismerkedem. Nemrég játszottam például Rahmanyinov II. zongoraversenyét. Természetesen a gyerekkorom népzenei élményei miatt Bartók az, akinél otthon érzem magam.

Játszott olyan kis községben, mint a Veszprém vármegyei Dörgicse, s játszott Berlinben a Konzerthausban. Van-e különbség a két koncert között, a helyszínek között? 
Igen, hiszen minden helyszín más és más, de olyan szempontból egyáltalán nincs különbség, hogy minden helyszínen oda kell hogy tegyük magunkat, ugyanolyan felkészültséggel és lelkesedéssel állunk oda a koncerthez, ugyanakkor ki vagyunk szolgáltatva a hangszernek is. Több kollégámmal nem vagyunk olyan helyzetben, hogy a saját hangszerünket vigyük magunkkal mindenhová. Az akusztika is különböző lehet továbbá más-más hangversenyteremben, s ahhoz nekünk alkalmazkodnunk kell. Úgy gondolom, nem teszek különbséget aközött, hogy csak egy embernek játszom, vagy akár több ezernek.

Hogyan néz ki egy napja? Tanít a Liszt Ferenc Zeneakadémián, gondolom, rengeteget gyakorol, és akkor még ott a sok utazással járó koncertezés is. 
A Zeneakadémián csak két órám van egy héten, azt mindig csoportosítanom kell. Főleg külföldi növendékeim vannak, a magyar hallgatókkal pedig tegező viszonyban vagyok, s nem professzori hangulatban és fegyelemmel próbálom őket okítani. Inkább úgy fogom fel, hogy közösen próbáljunk elmélyedni a műben, közösen ismerjük meg a szerzeményt, amelynek megértéséhez ötleteket is adok nekik. Amit még tanulnom kell, hogyan osszam be őket, hiszen hangversenyt kell nekik is adniuk. Ami nagyon fontos: először szétszedni a darabot apróra, megnézni, hogy mi van benne, s utána szép fokozatosan okosan összerakni, s mindezek után jól kell tudni időzíteni a koncertet. Ez az én felelősségem, s ez nagyon nehéz.

A többi idő akkor gyakorlásra és koncertezésre jut? 
Akadémista koromban még 6-7 órát gyakoroltam, most már annyit nem bírok olyan nagy koncentrációval. Inkább kevesebbet gyakorlok, de azt maximális odafigyeléssel. Szeretek biciklizni, a városban is úgy közlekedem. Londonban tanultam alapképzést négy évig, de a Covid miatt ez megszakadt. Most pótolom a masters diplomámat Berlinben...

Ezért utazik el holnap repülővel? 
Holnap más miatt utazom, Svájcba repülök, ott lesz önálló koncertem. A műsoromban többek között Haydn, Bartók, Liszt, Chopin, egy kortárs angol zeneszerző műveit játszom.

Az előbb a biciklizés említésével lelőtte az utolsó kérdésemet, ugyanis azt szerettem volna megkérdezni, mi jelenti a pihenést, a kikapcsolódást egy zongoraművész számára. 
A természetet mindenképpen meg kell említenem. Amikor csak tehetem, szeretek erdőben vagy víz közelében lenni. Úszni is nagyon szeretek. Nem vagyok nagyon óvatos, ha a kezemről van szó, hiszen van olyan kollégám, aki bőröndöt sem cipel, üveget sem szokott kinyitni, ezeket én megteszem. Kosárlabdázni azonban már nem állok le, mert könnyen megsérülhetnek az ujjak, így marad a biciklizés és a már említett úszás. Szeretek utazni is. Amikor koncertezem, kevesebb időm jut városnézésre, de mindig igyekszem egy kis időt szakítani rá, mert nagyon szeretem például az építészetet.

M. Magyar László

Kép: Berecz Mihály nyíregyházi koncertje | Fotó: Dodó Ferenc