Éjjel az erdő ura: a társa a csend, a csillagos ég

Az öregségi nyugdíj korhatára hazánkban a 65. életévnél van, azonban ezt a kort betöltve sokan érzik magukat aktívnak, tettre késznek, s folytatják tovább hivatásukat. Így van ezzel az aranyosapáti Nimród Vadásztársaság hivatásos vadásza is, a Szamosszegen élő Kovács István: 2023. március 24-én betöltötte a 65-öt, de marad még beosztásában, hiszen érvényesek még azok az orvosi, pszichológiai engedélyek is, amik a munkaköréhez kellenek, no meg nem olyan könnyű a helyére se ifjabb, se tapasztaltabb hivatásos vadászt találni. Tizenhetedik éve dolgozik a Nimród Vadásztársaságnál, előtte Vámosatyán a Bockereki Vadásztársaság alkalmazottjaként gondozta az erdő-mező állatait.

Felnőtt fejjel sikerült 

– Gyermekkori álmom volt, hogy hivatásos vadász lehessek, de csak felnőtt fejjel sikerült megvalósítanom. Rajongtam Fekete István regényeiért, sokat jártam a mezőt, az erdőt, nagyon érdekeltek az állatok, de a fegyverek is – merengett el a múltban Kovács István. 
– Nehéz volt bekerülni ebbe a közösségbe. Volt két idős vadászbarátom, akikkel jártam hajtani, vadászni, nyúlhálózni, s így egyre jobban a hatása alá kerültem. A családomban előttem még senki sem foglalkozott vadászattal. Mikor mondogattam, hogy vadőr szeretnék lenni, le akartak beszélni, hogy veszélyes foglalkozás, óvtak, de aztán mégis hivatásos vadász lettem. Nekem így kerek a világ, hogy ezt csinálom. Jó érzés, hogy óvom, védem, etetem az állatokat.

Hajnalban már az erdőt járja 

A hivatásos vadász nem érzi magát magányosnak, hiszen nincs kihez szólnia? – kérdeztük Kovács Istvántól. 
– Olyan már nagyon ritkán van, hogy nincs kivel beszélgetnem. Egyrészt a telefonnal lehet tartani a kapcsolatot a világgal, másrészt teljesen megváltozott a vadőr munkája is. Ugyanannyit kell lakott területen, esetleg városban lenni, mint kint a természetben, ugyanis számos ügyet kell elintéznem. Most a szarvasbőgés kezdetén vagyunk, reggel ébresztő 3.30-kor, 40-45 perc múlva már a területen vagyok, figyelem a szarvasbőgést, figyelem a területemen lévő bikákat, hiszen jönnek nemsokára a fizető vendégvadászok. Van már bőgés, de még nem az igazi, még az elején vagyunk, nincs még elég rügyező tehén. Napközben a leseket mozgatom, mert a bőgés miatt megváltozik a vad útvonala. 
– Délben van egy kis pihenés, délután pedig megint kezdődik a területbejárás, a vad megfigyelése. Mivel Szamosszegen lakom, úgy megyek el otthonról, hogy aznap az erdészházban alszom. Különleges élmény az erdőben lenni egyedül éjjel. Minden zajt meg lehet hallani. Hallom, ha éjszaka bőg a bika, de azt is meghallanám, ha kóbor kutya kergetné a vadat. Éjszaka én vagyok az erdő ura, a társam a csend és a csillagos ég. Aztán másnap hazamegyek, otthon alszom, s utána megyek vissza Aranyosapátiba – mesélte Kovács István, majd felidézett egy emlékezetes élményt.

Aranyérmes trófea 

– Kiváló gímállományunk van. 2021-ben lövettem egy 15,27 kilogrammos trófeát viselő bikát, az Kelet-Magyarország legszebb trófeája azóta is. Ennek külön örülök, ez mindig büszkeséggel tölt el. Az egyik tagtársunk, Bartha Attila, Mezőladány polgármestere hozta terítékre a Ricsikai-erdőben. 
– A vadászat nem bőgés idején volt, hanem télen, selejtezés közben akadtunk rá az idős, 12 év körüli bikára. Az agancs mindkét szára ellaposodott, mindkét középága letört már korábban, de még így is aranyérmes lett, a nemzetközi képlet alapján 229,30 pontot kapott. 
– Korábbról ismertük a bikát, mert Attila magánszórójára rájárt, a vadfigyelő kamera meg is örökítette. Korábban valaki megtalálta az elhullajtott agancsát is, vagyis ez is azt jelzi, hogy a mi területünkön élt. 
– Egy decemberi napon volt a vadászat, reggel 7–8 óra között sikerült terítékre hozni. Tarvadat szerettünk volna puskavégre kapni, de terveztük selejtbika elejtését is. Már a vadászat végén voltunk, készültünk haza. Még egy kicsit barkácsoltunk, vagyis kocsival jártuk a területet, amikor egy telepített fiatal akácosban harmadmagával megláttuk a bikát. Szerencsénk volt, mert bár észrevett bennünket, türelmesen várakozott, így a vadász célba tudta venni. 
– Büszke vagyok továbbá arra a 611 grammos kapitális őzbaktrófeára is, amit tizenvalahány évvel ezelőtt egy dán vendégvadásszal lövettem meg. 
(A nem mindennapi gímbika terítékre hozásáról a Kelet-Magyarország Horgász, vadász rovata is beszámolt „Csodaszarvas” járt a Ricsikai-erdőben címmel a 2021. december 30-i számában.) 
– Az idén a bőgés idején Szlovákiából várunk visszatérő vendégeket. Voltak már korábban nálunk szarvasbőgéskor, és eljöttek őzbakvadászatra is májusban. Elmondják, mekkora trófeát szeretnének, szabályosat vagy rendelleneset, s én olyan helyekre vezetem őket, ahol ezek a példányok élnek. Ebben az évben 18 gímbikára kaptunk engedélyt, szeretnénk valamennyit terítékre hozni, mert túlszaporodott az állomány az egész vármegyében. Hatalmas mezőgazdasági károkat okoznak, számos helyen csak villanypásztorral lehet kukoricát vagy napraforgót termeszteni.

Nagyon hamar eltelt... 

Milyen érzés, hogy elérte a nyugdíjkorhatárt? – kérdeztük befejezésül Kovács Istvántól. 
– Nem akarom elhinni, hogy így elrepült az idő, de a naptár könyörtelenül megmutatja. Magamon még nem érzem ezt a kort. Igaz, csak a megszállottak csinálják hosszú időn keresztül ezt az eléggé hálátlan szakmát. Szerencsére a családom megszokta, hogy a hétvégéken és az ünnepnapokon is megyek ki az erdőbe az állatokhoz. A gyermekeim már felnőttek, a lányom Napkoron, a fiam Kisvárdán lakik. A fiam már készített ki trófeát, azonban annyira nem érdekli a vadászat. Szép volt, jó volt az elmúlt huszonöt év hivatásos vadászként, de most, hogy így visszagondolok rá, nagyon hamar eltelt... 
 

Borítókép: Kovács István (jobbra) büszke arra, hogy segítője lehetett Bartha Attila vadászatának | Archív fotó: Sipeki Péter