Jaj! Kihúztam a vasalót?

A Cantemus kóruscsalád napokban megrendezett évadzáró hangversenyén a köszöntőbeszédek mellett volt vastaps, magas színvonalú művészi előadásmód, no meg könnycsepp is a szemben. Ez utóbbi főleg annak szólt, hogy a koncerten köszöntötték a huszonöt éve létrejött vegyes kar alapító tagjait és a művészeti együttest azóta irányító Szabó Soma Liszt-díjas karnagyot.

Nehéz visszatalálni 

A rendezvény után nem sokkal arról faggattuk a karnagyot, milyen érzés volt számára az elmúlt negyedszázadot is megidéző koncert. 

– Ilyenkor mindig nagyon nehéz lejönni a színpadról. Olyan érzéshez tudnám hasonlítani, mint amikor a sportoló az olimpián fenn van a gyűrűn, minden izmát megfeszíti, ám egyszer csak véget ér a produkció, s ott van a földön. Míg a levegőben van, minden megszűnik körülötte, s a földet érés után nehéz visszatalálni a hétköznapok világába. A koncertteremben is nagyon megemelkedik a lélek, meg aztán még napokig kattog az ember agya, hogy mi hogyan történt, mi volt jó, s mi volt, ami egy kicsit esetleg félrement. Ilyenkor ebben az eufóriában, amiben most vagyunk, tulajdonképpen nem az számít, hanem az az érzés, ami mindnyájunkat magával ragadott. 

– Nagyon sokan voltunk a Kodály teremben, sokan da­loltunk együtt, s a vegyes kar megint lenyűgöző színvonalon énekelt, fantasztikus, lúdbőröztető volt, ahogy az ember hallja azt a hangtömeget, ami az énekesekből rázúdul. Egyelőre mindennek a hatása alatt vagyok, s ez az érzés kavarog bennem – mondta Szabó Soma karnagy, aki arra is kitért, hogy milyen tematika alapján állította össze a vegyes kar jubileumi koncertjének anyagát. 

– A programot szerettük volna úgy összeállítani, hogy a vegyes kar huszonöt esztendős jubileuma ne menjen a hagyományos évadzáró koncert rovására, ezért lehetőséget kapott fellépésre a fiúkórus, a gyermekkórus, a Pro Musica Leánykar, az ifjúsági vegyes kar is. Egy-egy dallal köszöntötték a jubiláló Cantemus Vegyeskar tagjait, akik végig bent voltak a teremben. A vegyes kar programját úgy állítottuk össze, hogy az elmúlt huszonöt esztendő talán legkedvesebb és a legjelentősebb dalai csendültek fel, a legemlékezetesebb pillanatokat idéztük fel. Több kórusműhöz versenygyőzelmek kapcsolódtak, illetve nagyobb ünnepekhez kötődtek, amelyeknek az emlékei mindannyiunk szívében elevenen élnek, s ezeket most újra átélni nagy élmény volt.

Összjáték a kórussal 

Egy-egy fellépés alkalmával mennyire lehet kizárni a külvilágot? Vezénylés közben gondol-e arra egy karnagy, hogy vajon kihúzta-e a vasalót, elzárta-e a gázt? – hangzott el egy újabb kérdés. 

– Az én fejemben ilyen gondolatok nem kavarognak koncertezés közben, azt pedig nem tudom, hogy más karnagyok hogy vannak ezzel – nevetett fel a Cantemus Vegyeskar vezetője. – A fejemben a zene veszi át a főszerepet, amint megszólalnak az első hangok. Úgy érzem, fenn ülök egy vonaton, ami elkezd vinni. Tulajdonképpen folyamatos összjáték van a kórus és közöttem. A hangerő, a tempó, a szünetek nagysága egy oda-vissza játék, egy kölcsönhatás eredménye, erre fókuszálok, csak ez van bennem. Figyelem a dallam ívét, hogy meddig lehet még feszíteni a húrt, hol lehet kiengedni, s ez a folytonos összjáték mindent teljesen kizár. S különösen azokban a művekben, amiket ma énekeltünk, olyan csúcspontok, olyan katartikus pillanatok vannak, hogy szinte már nem is látom az énekeseket, csak egy furcsa valami színes van a szemem előtt, hallom a hangok özönét, ami viszi a mozdulatot, mindez fantasztikus érzés. 

Az évadzáró koncert előtt pár héttel Vácott kortárs zeneszerzők műveit énekelte a Cantemus Vegyeskar. Kíváncsiak voltunk arra is, milyen ezeket a modern műveket énekelni. 

– Ez mindig nagy feladat, nagy kihívás. Mi most már elkötelezett hívei vagyunk, pontosabban elkötelezett híve vagyok a kortárs zeneszerzők munkásságának. Tudom, hogy nekik ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy a művük megszólaljon. Ha mi nem énekeljük el, sosem csendülnének fel. Nekünk is nagy próbatétel, hiszen nehéz darabokról van szó. Ha ezek a dalok nem maradnak a kórus repertoárjában, akkor is megéri ezeket bemutatni. Ha csak a zeneszerző találkozik a művével, és hallja, illetve visszahallja, amit komponált, az ő további munkásságára is hatással van, s talán inspirálni, befolyásolni tudjuk, hogy egyre jobb és jobb művet írjon – válaszolta Szabó Soma karnagy, s arra a felvetésre, hogy a kortárs zeneszerzők felkérése végül is a vegyes kar elismerését, tiszteletét, megbecsülését jelenti, így felelt: 

– Valóban így van, s úgy látom, egyre több zeneszerzőt inspirálunk. Sokan keresnek meg úgy, hogy hozzák az újabb és újabb kottáikat, s arra kérnek: „...ha lehetne még ezt is valamikor...”. Tény, hogy nagyon sok a felkérés, nagyon sok a lelkes zeneszerző, aki már szinte komponálás közben hallja a zeneművet a mi hangunkon, s mindez valóban nagy megtiszteltetés, de hangsúlyozom, ez inkább egy nagy misszió. A magyar kórusmuzsika úgy fog tovább élni, ha a ma élő zeneszerzők továbbviszik. Vácott találkoztam a zeneszerzőkkel, minden zeneszerző szuperlatívuszokban beszélt a műve bemutatásáról. Egy kicsit szerénytelenül mondhatom, lehet, hogy voltak olyan darabok, amiket az énekkar tett egy kicsit jobbá, mert érződik, hogy a szerzők a zongora vagy számítógép mellett ülnek, s nem biztos, hogy mindig a valóságból indulnak ki, amikor a művüket megkomponálják.

Hangkavalkádból harmónia 

A születésnapi jubileumi koncertek ősszel folytatódnak. Különleges lesz október 21-én az a fellépés, amelyen két zeneszerzőtől – Thomas Tallistól és Gyöngyösi Leventétől – is negyvenszólamú művet énekel az együttes. Mitől különleges ez a két szerzemény? 

– Általában egy énekkari darab négy szólamra íródik: van szoprán, alt, tenor és basszus. El lehet képzelni, mekkora kihívás az énekkarosoknak, amikor negyven szólamot kell összehangolni. A közönségnek pedig egészen elképesztő élmény, amikor körbeállunk a teremben, s minden oldalról más és más hangokat, más és más szólamokat hall, s az egész összeáll egy harmonikus renddé. Erre tényleg csak a legnagyobb zeneszerzők képesek, számunkra pedig nagyon inspiráló a feladat. S az, hogy Gyöngyösi Levente is vette a bátorságot, a nagy reneszánsz zeneszerző, Thomas Tallis mintájára ő is komponált egy negyvenszólamú motettát, ez egészen elképesztő, s meg kell hogy mondjam, nagyon jó darabot írt, hiába ő egy XXI. századi zeneszerző, teljesen lenyűgöző a szerzemény, amellyel megajándékozott bennünket. 

MML