„A sírok még nincsenek teljesen befedve...”

– A hetvenkilenc évvel ezelőtti szörnyű tettek fájdalmát még mindig hordozzuk. Sajnos, már egyre kevesebben vannak, akik személyesen emlékezhetnek és emlékeztethetnek arra, milyen volt akkor a világ. Nem szabad elfelejtenünk azt a 17 ezer szabolcs-szatmár-beregi, köztük ötezer nyíregyházi férfit, nőt és gyermeket, akiket deportáltak, s akik élete egy pillanat alatt megváltozott. Összezsúfoltan, levegőtlen vagonokban vagy a haláltáborokban, embertelen körülmények között vesztették életüket – ez a veszteség pedig mindannyiunké. A magyar zsidóságot ért gyötrelmeket az egész nemzet hordozza – hangsúlyozta a vasárnapi megemlékezésen dr. Kovács Ferenc. A vármegyeszékhely polgármestere hozzátette: Nyíregyházán a Bernstein Béla téren emelt holokauszt-emlékmű hivatott jelezni azt az űrt, mely a sok ezer ártatlan áldozat halála után maradt.

– A mi feladatunk, hogy emlékezzünk rájuk, azokra, akiknek halála hiábavaló volt, ahogy nekünk kell tennünk azért is, hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg. Ahogy egy magyar túlélő megfogalmazta: a holokauszt nem a gázkamrákban kezdődött, hanem szavakkal és gyűlölettel, ez pedig soha többé nem fordulhat elő. S erre nem elég csak nekünk emlékezni, emlékeztetnünk kell a következő generációt is. Közös a felelősségünk és együtt kell fejet hajtanunk az áldozatok előtt.

Szerdócz Ervin, az Újpesti Zsidó Hitközség főrabbija felidézte: amikor a családok, baráti társaságok körbeülik az asztalt és eléneklik a szombatköszöntő dalt, velük van a béke és a békétlenség angyala egyaránt.

– A hagyományaink, hitünk szerint, ha az asztalnál ülők között egyetértés, szeretet van, akkor a béke angyala azt mondja, hogy ámen, és a következő alkalom is ugyanolyan szeretetben telik majd. Ha azonban nézeteltérést, rosszindulatot tapasztal, a békétlenség angyala kerekedik felül, és legközelebb is fájdalommal, nehezteléssel teli lesz a találkozás. Ahogy a reggeli imánkban is elhangzik, az örökkévaló megteremtette a fényt és az árnyékot, a békét és békétlenséget. Minden az örökkévaló akaratában történik, mégis feltesszük a kérdést: miért szánta nekünk ezt a sorsot, miért lettünk feláldozandó bárányok? A zsidóknál a tudás megelőzi a hitet, hiszen tudás nélkül a hit csak önámítás. A tudást és az ambíciót azonban a huszadik század elejére megirigyelték a zsidóktól, a fényen felülkerekedett az árnyék, mely elvakít és félelmetessé teszi a kérdést, hogy miért nem vagyok olyan tehetséges és tehetős, mint a másik. Szükség volt a zsidók pénzére, ez indította el a vérontást. Az újpesti hitközség egy tagja egyszer azt mondta: visszajöttem Auschwitzból, de nem szabadultam meg. Mi sem szabadultunk meg a rémtől, a zsidó nép és egész Európa viseli a holokauszt terhét, nem tudunk mit kezdeni a történtekkel. Egyrészt nem értjük, Isten hogyan engedhette meg mindezt, ahogy azt sem, hol volt az ember, amikor a népüket gyilkolták – fogalmazott Szerdócz Ervin főrabbi.

– Nem a holtak dicsérik az örökkévalót, hanem az élők. A sírok még nincsenek teljesen befedve, az emlékek megmaradtak és hordozzuk még több száz éven át, de hálát adunk Istennek, hogy ez már a múlt. Felemelő a közös emlékezés, pedig emlékezni félelmetes, mert annak szól, ami már nincs, amit elvesztettünk, s mert bűntudatot ébreszt. Emlékezni nem jó, mert precedens, ami megtörtént, az megtörténhet máskor is, látjuk, hogy testvérnépek esnek egymásnak, a világ pedig nem tud mást, csak segíteni. Emlékezni nem jó, mert könnyekre fakaszt és felveti a kérdést, hogy ha ők nincsenek, mi miért vagyunk, hiszen semmiben nem különbözünk tőlük. Mégis jó emlékezni, mert együtt tehetjük, mellettünk állnak, osztoznak a gyászunkban és nem hagytak minket magunkra a fájdalmunkban. Felemelő érzés, mert aki nincs egyedül, aki társat talál, azt az örökkévaló nem hagyja magára. 
KM