Megtörtént a csoda Szabolcsban: a halálból hoztak vissza egy pici fiút

Egyik legrégebbi településünk e község, melyről a gazdag régészeti leletek alapján többen úgy vélik, itt lehetett a magyar nagyfejedelmek szállása. 1092. május 20-án I. Szent László király elnökletével itt ült össze az egyházi zsinat, melynek határozatai I. László király I. törvénykönyvében maradtak ránk. A 950 körül emelt földvár legmagasabb pontján állva visszaugorhatunk az időben, s elképzelhetjük, milyen lehetett itt az élet közel ezer évvel ezelőtt: milyenek voltak a mindennapok, hogyan bolydult fel a település a király látogatásakor, mi került a zsinat tagjainak fatányérjába vacsorakor?

Az itt élők őrzik e letűnt korszak emlékeit, s nem hagyják, hogy a múlt feledésbe merüljön. Legutóbb szombat este égett a szertűz, miután az íjászok nap közben megmutatták, hogy eleink tudása nem veszett el az idők során, másnap pedig nyilaik átrepülték a 170 méter széles Tiszát.

Megtörtént a csoda

Évente sok ezren járnak e folyómenti település csodájára, ahol pénteken valóban megtörtént a csoda: a halálból hoztak vissza egy pici fiút. A hét hónapos Hugó a szomszédjuknak köszönheti, hogy él, s hogy amikor kedden az édesanyjával beszéltünk telefonon, épen, egészségesen gügyörészhetett a szüleivel és testvérével.

Kiss Zoltánné három gyermeket nevelt fel, hat fiúunoka aranyozza be a mindennapjait, és mert több mint két évtizede a szociális szférában dolgozik, nem ez volt az első olyan alkalom, amikor rajta múlt egy másik ember élete. De mint mondja, a mostani újraélesztés nem hasonlítható egyetlenegy korábbihoz sem, hiszen ezúttal egy törékeny babáról volt szó. Egy kisfiúról, aki eddig csupán hét hónapot élt, s akinek még nagyon sok dolga van ezen a világon.

Marikával a szabolcsi polgármesteri hivatalban találkoztunk, ahol Csegei László polgármester és dr. Kóder László jegyző virágcsokorral fogadta, hogy a település nevében megköszönjék, amit tett. – Amikor a gyermekeid születtek, életet adtál, most pedig életet mentettél – mondta a település első embere, aki, az ott élőkhöz hasonlóan büszke az összetartó közösségre, és arra, hogy a bajban nem hagyják egymást egyedül. Arra pedig, ami pénteken történt, sokáig emlékezni fognak.

– Estefelé a szomszédasszonyom, Éva segítségért kiabált: átrohant hozzánk, s azt ismételgette, ne hagyjam meghalni a kisfiát. Mondtam, hívja a 112-őt, én pedig elkezdtem az újraélesztést. El volt kékülve a kis teste, nem volt eszméleténél, ezért ahogy korábban tanultam, a befújások után nyomkodtam a mellkasát. Hat-hét alkalom után kezdett hörögve levegőt venni – mindez nem tartott sokáig, de nekem óráknak tűnt – mesélte.

Nem volt ideje gondolkodni

– A mentőszolgálat diszpécsere a telefon túlsó végén mondta, hogy fordítsam meg, s hogy számoljam, hányszor vesz levegőt. Pár perc múlva már itt is volt a mentő, oxigént adtak neki, kórházba vitték, de szerencsére már másnap haza is engedték: nincs semmi baja. Éva később elmondta, hogy az iskolában ő is tanult újraélesztést, de sokkot kapott, teljesen leblokkolt, ezért rohant a kicsivel hozzánk. Kiderült, hogy fürdetés után letette Hugót a kiságyba, hogy megfürdesse a másik gyermeküket, és amikor végzett, észrevette, hogy a picinek elkékült a szája és hogy nem vesz levegőt. Nem volt időm gondolkodni, csak tettem, amit kellett.

– Szerencsére a háziorvosunk, Bagoly doktor még a járvány előtt tartott nekünk egy tanfolyamot, ahol felfrissíthettem a tudásomat, és tudtam, hogy a csecsemőknél a mellkasi nyomást csak két ujjal szabad végezni. Bár a fejemben benne volt, hogy nem csinálok-e esetleg még nagyobb bajt, teljesen természetesen jöttek a mozdulatok. Közben azt kiabáltam neki, hogy vegyél levegőt, picikém – és végül szerencsére megtette.

Szerencse, hogy otthon volt

– Az orvosok szerint a légzés leállását a bölcsőhalál vagy más néven hirtelen csecsemőhalál szindróma okozta: ez a gyerekek egy éves koráig fordul elő, ilyenkor a kicsik valami miatt elfelejtenek levegőt venni – sajnos az esetek többsége tragédiával végződik. Én is csak akkor gondoltam bele, hogy mi történhetett volna, amikor már tudtam, hogy rendben van a kicsi: egy órán át sírtam, akkor jött ki belőlem a feszültség. Azon is gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha nem vagyok otthon? Az ilyen meleg nyári estéken az unokákkal el szoktunk menni biciklizni, csak a szerencsén múlt, hogy aznap nem így döntöttünk. A jó Isten velünk volt – mesélte Marika, akinek szakács végzettsége is van, de aki az emberek ápolásában, gondozásában találta meg önmagát.

Fontos a bizalom

Sokáig a jelzőrendszeres ellátásban dolgozott, de az egy 24 órás szolgálat volt, ahol éjjel, nappal és ünnepnapokon is helyt kellett állnia, így azt tavaly óta már nem vállalja. Büszke arra, hogy akiket ellát, s akikkel együtt dolgozik, bíznak benne, és azt mondja, másoknak segíteni természetes. Éppen ezért nem is szerette volna, ha mindez nyilvánosságot kap, de a lánya meggyőzte.

– Azt mondta, a rossz hírek, a gyilkosságok, halálos balesetek mellett szükség van olyan történetekre, amelyek jól végződnek. Végül beláttam, hogy igaza van, de azért meglepődtem, amikor Laci – a polgármester, a szerk. – felhívott és azt mondta, a jegyző úr hívat, kedden tízre legyek itt – nevetett Marika, akinek Éváék nagyon hálásak. Megköszönték neki, amit tett, és ő csak annyit mondott nekik: nincs mese, a kis Hugónak most már legalább száz évig kell élnie.