Úristen, hol forgattunk mi?

Alighanem az évszázad katasztrófája volt, de legalábbis az emberiség legnagyobb nukleáris katasztrófája. A helyet a világ csak csernobili atomerőműként ismeri, holott valójában Vlagyimir Iljics Leninről nevezték el. Csakhogy ezen a néven akkoriban nem robbanhatott fel semmi. Immár 36 éve történt, de mindmáig kísért, és kitörölhetetlen a kollektív emlékezetből. Turisták ezrei látogatják, illetve forgatócsoportok kedvenc úti célja, holott az erőművet körbevevő zónában még mindig ott ólálkodik a láthatatlan halál. Vujity Tvrtko, a rettenthetetlen televíziós kétszer is megfordult benne, először 1999-ben – akkor még vezetőjük sem volt, csak egy árva doziméterük –, majd 20 év után, 2019-ben. A Túl minden határon sorozat részeként egy háromnegyed órás filmet forgatott két operatőrével, Varga Dezsővel (Dedivel) és Varga Zsolttal, ahogy ő fogalmaz, a „testvéreivel”. 
 

Úristen, hol forgattunk mi? 

A két operatőr három év múltán most lapunknak külön is elmondta, mit éltek át. Személyes élményeiken keresztül olyasmit is megtudhattunk, ami nem került rá a filmszalagra. Így vallották meg például, hogy történetüket újragondolva és a filmfeldolgozásokat látva utólag érzik csak át igazán, hová is merészkedtek valójában. 

– Zsolt és Tvrtko bármikor visszamenne, én viszont soha többé az életben – utazott vissza az időben a kedvünkért Varga Dezső, ébredező gondolatait egy-egy rövid csönd után összeterelgetve. Mellette Zsolt segített egymáshoz illeszteni a múlt mozaikjait. – Emlékszem, az indulás előtt fél évvel tűzte ki a csatorna az időpontot az akcióra. Még be kellett szerezni az engedélyeket, nekünk pedig titokban kellett tartanunk a projektet. Aztán útnak indultunk. Négy napon át forgattunk, a zónahatártól öt kilométerre, egy erdei faházban foglaltak nekünk szállást, inden indultunk portyára minden nap. Mint kiderült, egykor azok a likvidátorok és irányítók is ezekben a faházakban laktak, akiknek a szennyezett eszközök, a ruházat és a szemét eltakarítása volt a feladatuk, illetve később ők lődözték halomra a kóbor állatokat. 

– Természetesen nagy izgalom töltött el az indulás előtt. Én magam, amikor értesültem a tervről, azonnal felkerestem a háziorvosomat, hogy kifaggassam, milyen gyógyszereket javasol. Az első szava az volt, mennyire bolond vagyok, ha oda kimegyek. Aztán lebeszélt a jódtablettáról, mert az az izotóp, amire jó lehetne, már lebomlott, a többire pedig nincs orvosság. Szedjek sok D-vitamint, erősítsem az immunrendszerem, ez a legtöbb, amit javasolhatott. Aztán a Magyar Tudományos Akadémia Energiakutató Központjában is méréseket végeztek rajtunk, hogy az adatokat összehasonlíthassák majd azokkal, amelyeket a visszatértünk után produkálunk. Szerencsénkre nem voltak számottevő eltérések. Arra persze senki nem tudta a választ, vajon előhozhat-e valamilyen komolyabb lappangó betegséget idővel a sugárterhelés. 
 

Többször is elállt a szavuk 

– Hogy ne legyen baj, nagyon meg kellett gondolnunk, hova lépünk. A moha például nagyon veszélyes, úgy szívja magába a sugárzást, mint a szivacs. Port nem lélegezhettünk be, és nem nyúlhattunk semmihez. A tévécsatorna egy idegenvezetőt fogadott mellénk, alighanem a legprofibbat, Maksim Polivkót, úgy tudjuk, most ő is a fronton harcol az oroszok ellen. Sehová nem ment a stopperórája és a dozimétere nélkül, mérve nemcsak a sugárterhelést, de a maximális időt, amit más-más terhelésnek kitett területeken eltölthettünk. Minden lépés különösen veszélyes a terepen, nem véletlen, hogy az egyébként vidám csapatunk csöndben végezte a dolgát. Míg máskor egymást is szórakoztatjuk, most igyekeztünk minél gyorsabban, minél több felvételt készíteni, nem lépve túl a megengedett időkeretet – sorjáztak az emlékek. 

Ekkor már Zsolt is magához ragadta a szót. Nekimelegedve magyarázta, milyen az, amikor rád vadászik az ellenség, de láthatatlan. – Soha nem tudhattunk, honnan leselkedik a nagyobb veszély, jobbra lépsz, és szinte semmi, majd balra, és valósággal kiakad a doziméter. Amikor megpillantottam a hatalmas szarkofágot, a hideg is kirázott. Ugyanígy éreztem a Vörös-erdő mellett elhaladva, még az idegenvezetőnk is felhúzott ablakkal, 120 kilométeres sebességgel hajtott ott keresztül, a hevesen cserregő doziméterre sandítva néha. Akadt olyan kereszteződés például, ahol csak egyetlen percnyi megállást engedélyezett, és elkészítve néhány ­snittet, már rohantunk is tovább – magyarázta. 

A szellemvárosban 

– A szarkofág mérete engem is megdöbbentett, beleférne az egész Notre-Dame – vette vissza a szót Dezső. – A másik, ami örökre belém égett, az a folyton nyekergő doziméter vészjósló hangja volt, és a belső zóna, Pripjaty, a szellemváros képei. A szétdobált gázálarcokat, a tankönyveket az iskolai padokon, az asztalon hagyott, felismerhetetlenségig aszalódott ételmaradékokat, a madárfütty nélküli vacogtató csöndet, az elsüllyesztett vízi járműveket a Pripjaty folyóban, az emeletes házak tetejéből kinőtt fákat, az enyészeté lett televíziókat és zongorákat a hangszer- és műszaki boltban – az egyiknek a billentyűit Tvrtko meggondolatlanul le is ütötte – soha nem felejtjük el. 

Arra mindketten felhívták a figyelmet, hogy bár csernobili katasztrófáról beszélünk, a távolabb lévő Csernobil inkább csak térségi központ, a külső zónahatáron belül fekszik, afféle megyeszékhely, de jóval ismertebb, mint Pripjaty város, ahol az erőmű áll. Csernobilt szépen fel is újították, miután kicserélték a talaj felső rétegét, ma is körülbelül 2000 ember indul el dolgozni onnan, hiszen az atomerőmű épen maradt blokkjait is működtetni kell. Az emberek kéthetes váltásban cserélődnek, a stáb egyébként odabent ebédelt a többi gyári munkással. 

– Két szívszorító történetet is magunkkal hoztunk – folytatta Dezső. – Néhány évvel ezelőtt az ukrán kormány megadta az engedélyt a visszatelepülni vágyóknak. Találkoztunk közülük egy idős bácsival, aki elmondta, hogy a 15-ből, akik haza akartak térni, már csak ketten maradtak. (Azóta pedig talán már senki nem él.) Láttuk, hogy száraz, penészes kenyéren és a maga által megtermelt felismerhetetlen paradicsomain tengődik, és megmutatva, mi az igazi bánat, elsírta magát, amikor bevásároltunk neki a közeli vegyesboltban. A másik szomorú történetünk egy amerikai nukleáris mérnökhöz fűződik, aki miután turistaként a zónába látogatott, később felelősséget érezve visszatért, hogy az életét kockáztatva a kóbor kutyákat gondozza, és orvosi ügyeletet tartson fenn nekik. Félő, hogy önmagát ítélte ezzel a felfoghatatlan döntésével halálra – hallhattuk. 
 

Katasztrófaturizmus 

Búcsúzóul Varga Dezső még elmondta: amikor hazajöttek, a tévében természetesen nem kerülhették el a kollégák csípős megjegyzéseit. – Nem akartak kezet rázni velünk, mi pedig azzal ugrattuk őket, hogy adják csak ide a mobiltelefonjaikat, feltöltjük nekik a kezünkkel. Persze a viccet félretérve, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mit hurcoltunk haza a testünkben, nyilván remélve a legjobbakat. Ugyanis ami rajtunk volt, mindent otthagytunk, pucérra vetkőztettek, és a kilépés előtt át kellett öltöznünk. A drónunkról így is csak itthon derült ki, hogy súlyosan szennyezett, meg kellett válni tőle. Ezért sem értem azokat a turistákat – már akkor naponta 2500-an látogatták a várost –, akik Pripjaty főterén a körhintára ülve szelfiztek, „Én is túléltem Csernobilt” feliratú pólókban rohangáltak fel és alá. Ahogy nem értem azt a francia stábot sem, amely kimondottan éjszakára érkezett a hatalmas autóival, holott 20 óra után elvileg senki se mehet be a belső zónába. Aki mégis megtette, benn is maradt reggelig. Vélhetően elég pénzük lehetett rá, hogy áthághassák a szabályokat.