Nem akarnak harcolni, ez nem az ő háborújuk

– Délelőtt tízkor még nem tudtuk, hogy így végződik a napunk – mesélte lapunknak csütörtökön koradélután a beregsurányi határ magyar oldalán az a beregszászi édesapa, aki a feleségével és 9 éves kislányukkal pár órával azelőtt hagyta ott az otthonát. Néhány táska volt csak náluk, a férfi Magyarországon élő édesanyjához költöznek. Hogy mennyi időre? Elképzelni sem tudják, meddig tart a háború, de abban biztosak: nem teszik ki magukat a veszélynek. Bár a front még viszonylag távol van, most az igazi veszélyt a besorozás jelenti.

Erőszakkal is elvihetik őket

– Megkaptam a behívómat, és mivel  háborús helyzet van, az ukrán hadsereg bármi megtehet: bemehetnek a házakba, s akár erőszakkal is elvihetik a hadköteles korúakat. Én ezt nem vártam meg – mondta lapunknak az egyébként jó kedélyű férfi, aki nagyon hálás a magyarországi főnökének, aki felajánlotta neki a segítségét. És nekünk is az volt, hiszen elvittük őket a határtól Vásárosnaményig – sokat kellett volna várniuk a buszra, így viszont gyorsan biztonságos helyre értek.

Azt mesélték, hogy még egy nappal az orosz támadás előtt sem hitték el, hogy mindez megtörténhet. A kislányuk, aki most harmadikos, azt mondja, neki ugyan a barátnője kedden beszélt a háborúról, de nem hitt neki. Egyelőre még azt próbálja feldolgozni, hogy reggel elment az iskolába, két óra után viszont már haza is kellett mennie – nem igazán értette, mi is történhetett. – Nem akartuk megijeszteni, az utóbbi hetekben megpróbáltunk úgy beszélgetni a várható fejleményekről, hogy ne is hallja – mondják a szülők, hozzátéve, de főként maguktól kérdezve: meg tudják-e védeni mindattól, ami előttük áll?

Csak az irataikat vitték

A beregsurányi határátkelőtől pár száz méterre lévő büfé parkolója megtelt autókkal, emberekkel, a legtöbben itt várták, hogy értük jöjjön valaki, de megjelentek kisbuszok is, az ablakon kiszólók csak ennyit kérdeztek: Pestre, valaki?       

Voltak, akik bepakolták a bőröndjeiket, és már indultak is. A legtöbben rokonokat, ismerősöket hívtak telefonon: voltak, akiknél egy kis utazótáska volt csak, másoknál nagyobb bőröndök, de egy olyan családdal is találkoztunk, akik az irataikon kívül semmit sem hoztak magukkal.

– Egészségügyis voltam, de már nyugdíjaztak, mégis megkaptam a behívómat. Délelőtt több barátom is hívott, mert úgy tudták, két órakor lezárják a határt. Azonnal elindultunk, a gyerekünknél fogunk lakni – mesélte egy középkorú férfi, aki a feleségével és a lányával indult útra. Éppen egy építkezés kellős közepén vannak: a tetőt  cserélik a házukon, amit most kénytelenek voltak otthagyni. – Semmi közünk ehhez a háborúhoz – mondja, és hozzáteszi, reméli, minél hamarabb hazatérhetnek.

Ugyanebben bízik az a beregszászi hölgy is, aki a legidősebb fiát kísérte el: neki vissza kell mennie, mert van még három gyermeke, akiket nem tud hová vinni. – Reggel már alig engedtek be a boltba, a pékség is bezárt, délelőtt pedig az iskolákból és az óvodákból is el kellett vinni a gyerekeket. Egyszerűen nem értem, hogy történhet ez meg, miért nézi ezt tétlenül a világ? – kérdezi. A fia és a barátai azt mesélték, hogy valutát már nem lehetett venni, a dollár árfolyama az elmúlt napokban a negyedével emelkedett, a benzinkutakat pedig megrohanták az emberek, órákat kell sorban állni az üzemanyagért. Ők még tanulnak, de a szüleik Beregszászon dolgoznak, s nem merik otthagyni a munkahelyüket. Így ők eljöttek, de a szeretteik maradtak.

Azonnal elvinnék a frontra

Az egyik fuvarra váró fiatalember a kéthetes gyermekét és feleségét hagyta hátra – a picinek még útlevele sincs, és mivel bezárt a hivatal, nem is tudják elintézni. Ő és három társa Budapesten dolgoznak, hat hetente járnak haza, s bár csak jövő szerdán kellett volna visszamenniük, úgy döntöttek, már most indulnak. – Azonnal elvinnének a frontra, de én nem akarok harcolni. Nekem fel kell nevelnem a gyermekemet, csak ez számít – mondja, és már meg is érkezik értük az autó, amivel hátrahagyja a szülőföldjét, a szeretteit.