A honvédségnél szolgálni igazi hivatás

A magyar honvédelem napja alkalmából a „Honvédelemért Kitüntető Cím” III. fokozatát vehette át Budapesten Baracsi Endre. A megyei közgyűlés alelnökével a rangos elismerés apropóján beszélgettünk.

– Hogy mit jelent számomra a honvédelem, a haza védelme? Röviden: mindent. A haza a házat, az otthont is jelenti, ez a két szó elválaszthatatlan egymástól. A honvédelem küldetése a haza és a ház megóvása, éltetése. Ez küldetésként és soha nem feladatként volt jelen a mindennapjaimban: az életem, a lelkem szerves része. Így nevelkedtem, ezt szívtam magamba a beregi földből, a nagyszülőktől, szülőktől és rajtuk keresztül az ősökből.

– Mindig is ragaszkodtam a szülőföldhöz, amely egyszerre jelenti Beregdarócot, ahová születtem, és Magyarországot, a magyarságot – határokon innen és túl egyaránt. Számomra alapvetés, hogy ápoljuk a hőseink emlékét és adjuk át az utánunk következő generációknak, de úgy, hogy ők is ragadják a kezükbe és vigyék tovább a zászlót – mondta lapunknak Baracsi Endre, s hozzátette: talán ez az, ami a legfontosabb a fiatalok honvédelmi nevelésében, hogy mindig legyen valaki, aki viszi a lobogót a kezében, a szívében, és ezzel irányt mutat a többieknek is.

– A mai zűrzavaros, értékvesztett világban ez különösen fontos; úgy kell, mint egy falat kenyér. A katonai hagyományőrzés is kiemelt helyet tölt be a szívemben, ez összekapcsolódik a megyei értéktárban vállalt feladataimmal is – árulta el a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Értéktár Bizottság elnöke, aki hozzátette: a munkája során mindig igyekezett támogatni a szerződéses és a tartalékos katonai szolgálat népszerűsítését is.

– Amikor Román István megyei kormánymegbízott felterjesztésére megkaptam ezt a megtisztelő és felemelő elismerést, Tiszai Nagy Menyhért sorai jutottak az eszembe: „A Hazáról sok minden el lehet beszélni, a Hazát elmondani nem lehet! A Haza az az Otthon, ami annyira fáj, mint amennyire vágyni vagyunk képesek.” Szívet melengető, örök élmény volt átvenni a kitüntetést, de őszintén megmondom, nem gondolom, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a méltóságra, hiszen mind a közéletben, mind a magánéletben számos olyan emberrel találkoztam, akik irányt mutattak és mutatnak ma is.

Úgy vélem, ez az elismerés együttesen jár mindazoknak, akik ezen értékeket magukénak érzik, és tesznek azért, hogy házat, hazát védjünk és éltessünk hosszú évszázadokon keresztül a Kárpát-medencében büszke magyarként.

Végigkísérte a hivatástudat

A Magyar Honvédség kötelékében szolgálni nem csupán szakma: igazi hivatás, melynek szépségeiről Tóth Sándor nyugalmazott honvéd ezredes mesélt lapunknak.

– Beszterecről indultam, az általános iskola elvégzése után felmerült a kérdés: hova tovább? Ibrányban tanultam, a tanáraim megszerettették velem a történelmet, de nem volt lehetőségem arra, hogy bekerüljek az egyetemre, ráadásul Budapestre járni hatalmas költség lett volna. Ibrányban találkoztam egy katonával, részben az ő hatására, részben az észszerűség miatt választottam a honvédséget: a szüleim szegények voltak, a hadsereg pedig fizette az étkezést, ruhát, utazást és ösztöndíjat is adott – emlékezett vissza Tóth Sándor.

A nyugállományú ezredes az egykori Kossuth Lajos Katonai Főiskolán folytatta ­tanulmányait.

– Egy évet töltöttem Egerben, ahol megkaptam az alapképzést. Elsajátítottam a tüzérszakmát, s ekkor alakult ki bennem az a hivatástudat, ami végigkísért a pályámon. Szerettem a munkámat, igaz, harckocsizó akartam lenni. Akkor még nagyobb volt a sereg létszáma, mindenkinek megvolt a maga feladata, tisztességes volt a pályamodell, és tudtuk, hogy stabil fizetést és lakást is kapunk – engedett betekintést pályája első szakaszába Tóth Sándor, aki Marcaliban kapott lakást.

– A tüzérdandárnál dolgoztam, ahol sorozatvető katyusák és ágyúk is voltak, én az előbbiekhez kerültem. Két év után humán területen láttam el a feladatokat, szerettem az embereket és a történelmet. A Budapestről érkező előfelvételis fiúknak szerveztünk továbbképzéseket, és állami nevelőotthonokban élő gyerekeket is patronáltunk: az oktatásuk, honvédelmi nevelésük is a mi dolgunk volt. Várpalota térségében rengeteg időt töltöttem, folyamatosak voltak a hadgyakorlatok. A katonai akadémiát is elvégeztem, ahol felkészítettek a magasabb beosztás feladatainak ellátására – tudtuk meg az ezredestől, aki az 1980-as évek végétől dandárparancsnok-helyettesként szolgált Nyíregyházán, egészen a rendszerváltásig.

– Nehéz idők voltak, később érdekvédelmi tiszt lettem, és a nyugdíjas katonák, özvegyek dolgaival foglalkoztam. A toborzórendszer kiépítésekor megpályáztam az osztályvezető posztot, és a helyi sajtóval is remek volt a kapcsolatom, szép barátságok köttettek.

Hogy mit kaptam a seregtől? Hivatást, és azt a lehetőséget, hogy a közösségekért dolgozhattam évtizedeken keresztül.

A haza védelme kortalan

A Magyar Honvédség számára kiemelten fontos, hogy megszólítsa a fiatalokat. Biztos pályát és stabil megélhetést kínálnak, ráadásul hamarosan megnyílik Nyíregyházán a Honvéd Kollégium is.

Megkértünk egy fiatalt, mesélje el, mi jut eszébe a honvédelemről, kacérkodott-e a gondolattal, hogy magára öltse az egyenruhát. Szegedi Zsolt elmondta, hazánk értékeit, a nyelvet, kultúrát s a hagyományokat meg kell őrizni – ezt a feladatot látják el a honvédség katonái.

– Mostanában sokat olvasok a fejlesztésekről, és számos videót láttam a közösségi oldalakon arról, milyen új harci eszközöket szerzett be a honvédség. Szerintem az új gépkarabélyokkal, tankokkal, harcászati helikopterekkel rendkívül ütőképes hadsereg lehet a miénk – fejtette ki Zsolt, akinek a nagyszülei sokat meséltek a katonaéletről.

– A nagyszülőktől rengeteg történetet hallottam arról az időszakról, amikor a seregben szolgáltak, és a Don-kanyarban történtekről is vannak családi emlékek, hiszen üknagyapáim sajnálatos módon ott estek el. A mai napig gyakori téma egy-egy családi ebédnél, miken mentek keresztül a nagyszüleim 80 évvel ezelőtt. Számtalanszor kacérkodtam a gondolattal – főleg a középiskola előtt –, hogy ezt a hivatást választom a katedra helyett. De nem így alakult, másképpen szolgálom a hazámat: tollal és könyvekkel.

Éjszakai őrségben teli tárral

Hódmezővásárhely – szóltak a kiegen, és beálltam a csongrádi laktanyába indulókhoz. Történt mindez évtizedekkel ezelőtt, az érettségit követő gondtalan nyári szünet után, alig több mint tizennyolc évesen.

Nem akartam kibúvót, egészségügyi alkalmatlanságot, kíváncsian vártam a katonahónapokat. Leendő egyetemistaként, előfelvételisként tizenegy hónap sorkatonai szolgálatot adtunk a vásárhelyi laktanyában. Nagy váltás volt a szülői ház után egy nem túl komfortos, akkor még idegenekkel teli közegbe érkezni. Reggel korán ébresztő, torna, hetente kétszer meleg vizes zuhany az eü.-n, szenes kályha a körletben, emeletes ágy és kiképzés.

Nem volt könnyű, de miként mindenki, én is csak a szépre emlékszem. Most is így döntenék, elviselhető volt az addig szokatlan fegyelem, rendszeresség, az időnként logikátlan döntéseket is elfogadtam. Megismerkedhettem a leendő egyetemi társaimmal, és másokkal is. Ott adtam először vért, ott vették ki a mandulámat, a tizenegy hónap alatt kétszer voltam itthon. Kézbe vehettem géppisztolyt, kézigránátot, utászként robbanthattam és megtapasztalhattam, hogy milyen teli tárral éjszakai őrségben állni a fegyverraktárnál. Büszke is voltam magamra, hogy megtettem azt, ami egy hazafinak kötelessége. Örök emlék marad a nagy makói árvíznél eltöltött két hét, amikor éjjel-nappal dolgoztunk, hogy megvédjük a várost az ártól.

Aztán az egyetemet követően ismét megkaptam a behívót, de az már más volt. Szolnok után Csongrádra kerültem, a tiszti lakótelepről jártam be a laktanyába. Őszintén szólva az már nem tetszett, az első tizenegy hónap igen, azután kissé másként láttam a világot.

ML