A tévé előtt az űrhajós édesanyjával

Negyven esztendeje, 1980-ra „érett meg a helyzet”, hogy magyar ember is feljusson a világűrbe. A sor 1961-ben Jurij Gagarinnal kezdődött, őt követően két évtized alatt hat ország – Szovjetunió, Amerikai Egyesült Államok, Csehszlovákia, Lengyelország, Német Demokratikus Köztársaság, Bulgária – 93 állampolgára tehette meg az utat.

Két magyar vadászpilóta-űrhajósjelölt, Farkas Bertalan és Magyari Béla 1980 elejére állt készen az űrrepülésre.

Kitüntető feladat

A Kelet-Magyarország szerkesztőségében természetesen sok részletről előre tudtunk, és szorítottunk is azért, hogy megyénk szülötte legyen az első kiválasztott. Kopka János főszerkesztő jó előre szétosztotta a tennivalókat.

Én azt feladatot kaptam, hogy tudjak meg mindent, amit csak lehetséges, Farkas Bertalan („a Berci”) családjáról, az űrhajósjelölt életéről. Kitüntetésnek éreztem, hiszen soha vissza nem térő alkalom kínálkozott – 15 éve voltam újságíró.

Többször megtettem a Nyíregyháza–Gyulaháza–Kisvárda utat Elek Emil fotóriporter kollégámmal, mígnem találkozni tudtam mindenkivel, akivel akartam: a szülőkön kívül szomszédokkal, osztálytársakkal, tanárokkal, pilótatársakkal és másokkal – továbbá Bardi Béla tanács­elnökkel (aki azóta is vezeti Gyulaházát, ma polgármesterként).

Előkerültek dokumentumok, elhangzott sokféle történet: Berci ügyes, erős volt, kisiskolásként kézen állva próbált versenyt futni társaival, tinédzserként jó táncos volt, katonaként nem ismert lehetetlent.

Rosszat nem mondott senki. Több írás született mindezek alapján, köztük a „Nagy ember lesz ez a gyerek...” című is, amely 1980. május 28-án jelent meg a Kelet-Magyarországban.

A történet csúcsa az volt, hogy a majdnem nyolcnapos küldetés egyik délelőttjén Cigándra mentem, ahová Berci anyukája és apukája akkoriban költözött az édesanya gondozásra szoruló szüleihez.

Az űrhajós édesanyjával együtt néztük a televíziós közvetítést. Nem csupán egy napilapos fiatal hírlapíró számára volt ajándék, egy tapasztalt regényíró tollára is bőséges muníciót adott volna az a néhány óra.

Komfortos űreszközök

Erzsike néni korábbi életében csak néhányszor tette ki a lábát Gyulaházáról, ott vezette a háztartást, ott adott életet a gyerekeknek.

Most a képernyőn egy, „a semmiben” száguldó hatalmas monstrumot figyelt, amely több mint 200 kilométer magasban repült, és benne a fia „úszva, lebegve” közlekedett a súlytalanság állapotában. És az anyuka hozzáértő módon magyarázta, mit látunk.

Mert nemrégiben érkezett haza Csillagvárosból, ahová repülővel vitték a kozmoszba induló fiához. Látta, hogyan készülnek az űrhajósok, és megismerkedett több olyannal, aki már visszatért az űrállomásról.

Később egy kerek évfordulón – amelyen Bercivel együtt vett részt Nyíregyházán – nézegettük a Csillagvárosban és Cigándon készült emlékképeket – újra könnycsepp csillogott a szemében. Még mindig féltette a fiát.

Azóta sokszor fordultak meg különböző űrhajók a Föld és az űrállomások között, majdnem 600 kutató járt a kozmoszban. Magyar asztronauta talán 2025-ben repülhet újra.

Az új évezredre már olyan komfortosak lettek az űreszközök, hogy útra kelhetett az első űrturista is. Számuk egy évtized alatt nyolcra nőtt – ők fejenként 25 millió dollárt fizettek a kéthetes élményért. Köztük is volt magyar, Simonyi Károly szoftvermérnök, aki ráadásul elsőként duplázott.

Marik Sándor