Soha nem tértek vissza a szülőfalujukba

– Május volt, egy éve laktunk Csegöldön. Józsi, a férjem nem aludt otthon, mert azt mondta, gond van a gátaknál, homokzsákokkal kell megerősíteni. Apósom legyintett: ide a világtörténelem kezdete óta még nem jött víz! – nyugtatott bennünket; jóllehet a Szamos öt kilométerre volt tőlünk – a történetet Czimbula Novák Ibolya küldte el lapunkhoz, ez egy részlet a Szövetségben önmagammal című kötetéből. Az alábbi részlet az abban megjelent írás szerkesztett változata.

Kerítésbe kapaszkodva

– Apósommal és anyósommal reggelizni készültünk, amikor Józsi meggyötörten berobogott motorkerékpárjával, és azt mondta, azonnal menekülnünk kell a templomtérre, mert jön a víz.

– Kirohantunk és láttuk, hogy vagy ötven méterre a háztól hömpölyög az ár.

Anyósom felkapta az iratos dobozt, és egy szatyorba dobta. A tornácon kint hagyott gumicsizmába ugrottunk, én egy piros vízhatlan kabátot még magamra kaptam, a férjem szabadon engedte az állatokat.

– Addigra a sáros víz már az udvarban volt, ott még csak térdig ért. A kerítésbe kapaszkodva haladtunk a templom irányába, akkor már derékig érő vízben. Az úton, ami a házunk mellett háromfelé ágazott, egy mély, széles árok fölött kisebb hidacska állt.

– Megdöbbenve láttuk, ahogy az örvénylő víz a szarvánál fogva csavar egy tehenet, majd beszippantotta a mélység. Egymáshoz közel, egyik kezünkkel a kerítést, másikkal egymást fogva araszoltunk előre. A helikopter már szállította az embereket, de nem volt nagy tolongás, mert sokan nem akarták elhagyni az otthonukat.

Idegenek ingyenkenyere

– Porcsalmán szállt le velünk a helikopter. Emberek jöttek elénk, és invitáltak bennünket otthonaikba. Az egyik portára érve (ott már két család is volt) két asszony palacsintát sütött, ebéddel kínáltak minket. Velük beszélgetve próbáltunk friss híreket szerezni. Megtudtuk, hogy a románok éjszaka átvágták a gátat. Valaki azt mondta, a Kraszna-híd még járható.

– Apósom döntött: azonnal indulunk, megyünk Elvirához, a lányához Nyíregyházára. Ki tudja, hogy meddig kellene idegeneknél „ingyen kenyeret enni”?! – tette hozzá. Mentünk, átértünk, odaértünk. Nyíregyházán a mi megpróbáltatásainkból semmit sem éreztek az emberek, az ottaniaknak „sütött a nap”. Jól öltözött emberek közlekedtek, és furcsán néztek át rajtunk.

Eresz lett a padlóból

– Egy-két nap múltán a biztosítással rendelkezőknek gyorssegélyt fizettek, ha igazolni tudták a jogosultságot. Mi húszezer forintot kaptunk – a férjem havi fizetése akkor 3000 forint volt. Megszületett a döntés: a szülők tovább­utaznak Pestre (az ott élő két gyerekükkel és az unokákkal jobban múlik az idő), mi pedig otthon rendezkedünk. Azonnal indultunk vissza. Az áradó Szamosban rengeteg volt az állati tetem, ezért csak úgy mehettünk tovább, ha beoltanak tetanusszal.

A menekülő családok számára hosszú sorban barakkokat állítottak fel, az egyikbe mi is bevittük a megmaradt értékeinket. A bútorok és ruhák át voltak ázva, a szőnyeg felismerhetetlenül a padlóba olvadt. Másnap a biztosító jóváhagyta a ház lebontását.

– A hajópadlót egyben emelték ki, és fél ereszként felállították a kertben. Aláállították a tűzhelyet, ahova berendeztünk egy tábori konyhát. Nekem 12 önkéntesnek kellett főznöm, akik a romeltakarításban tevékenykedtek. Végeztem a feladatot, mígnem elmaradtak a „kosztosok”, mert időközben szervezett ellátásban részesültek.

– De nem maradtam munka nélkül: tizenhat almafát bontottam ki csákánnyal az ár által odahordott iszap fogságából, hogy ki ne száradjanak. Józsi éjszakára vizes ruhába csavarta fájó-sajgó karomat, hogy másnap is tudjam tenni a dolgomat.

– Amikor a férjem a tsz elnökétől írásbeli figyelmeztetést kapott, mert az engedélye nélkül, úgymond önkényesen levágatott egy disznót a romeltakarításban részt vevők élelmezésére, úgy döntöttem, nem maradok ott tovább! Nem vagyok hajlandó vállalni azt az életet, ahol idegenként vagyok elkönyvelve, ugyanis irodai munkát csak helyi születésű kaphatott, nekem az almásláda-szögelés nemes feladatát szánták. A férjem azt ajánlotta: „Tanulj főzni a mamától, aki óvodai és iskolai szakácsnőként dolgozott korábban...”

1972-ben, az első gyermekem megszületése előtt a nagyszülőkkel együtt a megyeszékhelyre költöztünk – ők a helikopteres menekülésük után soha többé nem jártak szeretett szülőfalujukban – áll Czimbula Novák Ibolya visszaemlékezésében.

KM