„Büszkén gondozzuk az emlékét”

Az élni akaró természet volt a mintaképe – hangzott el azon az emléknapon, amelyet a Várday István Városi Könyvtár és a Béres József TIT Kisvárdai Egyesülete tartott pénteken a kisvárdai temetőben és a városi könyvtárban.

Vitéz dr. Béres József és Kisvárda ötven éven át elválaszthatatlan volt egymástól, ikonikus alakja volt és máig is az a városnak. A helyiek joggal büszkék arra, hogy a Széchenyi-díjas kutató tovább öregbítette Kisvárda hírnevét.

A hit és a remény

– Nem csupán városunk, hanem az egész világ büszkesége volt vitéz dr. Béres József – mondta a Széchenyi-díjas kutató sírjánál Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere.

– A hit, a remény, a gyógyítás vágya volt az, ami őt meghatározta. Józsi bácsi mindig szilárdan hitt az igazában, és minden csatát kész volt ezért megvívni, és inkább vállalta a meghurcoltatást, mint hogy meghátráljon.

Az élni akaró természet volt a mintaképe, az egész életét arra áldozta, hogy másokat gyógyítson. Ez a hit pedig rengeteg embernek adott reményt. Az idősebbek még emlékeznek rá, ahogy hosszú, kígyózó sorban álltak a háza előtt azok, akik segítséget vártak. Béres József értük élt és dolgozott.

Büszke vagyok erre a nagybetűs emberre, aki egy nagyon különleges személyiség volt, finom és jótékony lélek. Az élete például szolgálhat városunk, régiónk, az ország és az egész világ számára.

Az egyházi szertartást követően a család után a megjelentek is elhelyezték a sírnál az emlékezés koszorúit és virágait.

Az ünnepség a városi könyvtárnál folytatódott, ahol szintén megkoszorúzták vitéz dr. Béres József emléktábláját.

Ötven év Kisvárdán

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy belenőhettem abba az élet- és gondolkodásmódba, amellyel édesapám rendelkezett – mondta lapunknak Béres József, a Béres Gyógyszergyár Zrt. vezérigazgatója. – Büszkén és szeretettel gondozzuk az emlékét, azt a szellemi örökséget, amelyet ránk hagyott.

Ugyan nem Kisvárdán látta meg a napvilágot, de életének ötven évét a városban töltötte. 1956 novemberében akkor költözött Kisvárdára, amikor Ajak felől megjelentek a szovjet tankok. Emlékszem, négyéves voltam, és a tankokat látva kiabáltam, hogy „ruszkik, mars ki!”.

1956-tól kezdve alig hagyta el a települést. Igaz, a fővárosban hunyt el, de csak arra a pár napra hagyta el Kisvárdát, amíg a kórházban volt, így teljesen természetes volt, hogy halála után itt nyert végső nyugalomra.

– Fiatalon ismerkedhettem meg azzal a szemlélettel, amely az apósomat jellemezte – mondta Béres Klára. – Rendkívül sokat segített számomra a példamutatása, a töretlen hite és kitartása. Segíteni akart akkor is, amikor a hatalom minden eszközzel megpróbálta ellehetetleníteni, és még arra is rá akarták venni, hagyja el az országot.

Ő azonban akkor is ragaszkodott az elveihez, és a kitartása végül diadalmaskodott, így emberek százezrein tudott segíteni még életében és mind a mai napig.

Az ünnepség végén a könyvtár emeleti olvasótermében a „Béres József 100” pályázat díjazott alkotásaiból olvastak fel az érdeklődőknek.

JG