Egy „görbe este” az ukrán határőrökkel

Soha nem felejtem el azt a napot: 1992. június 10-et mutatott a naptár. Azon a napon kezdődött éppen Svédországban a labdarúgó Európa-bajnokság, s éppen ezért Balogh Géza kollégámmal úgy terveztük meg a kárpátaljai körutunkat, hogy este nyolc órára, a nyitómérkőzés kezdetére otthon is legyünk. Csakhogy ember tervez, Isten végez.

Már több óra is eltelt... Tulajdonképpen egész nap tudtuk tartani az előre eltervezett időbeosztást: gyűjtöttünk anyagot a Kelet-Magyarország számára Tiszabecsen és Tiszaújlakon, jártunk Tiszabökényben és Tiszapéterfalván, s jutott idő egy kis horgászatra is az itt még több ágon folydogáló, éppen ezért jóval sekélyebb Tiszában is.

Időben visszaértünk a tiszabecsi ukrán–magyar határhoz, s mivel tartottuk addig a tervet, nemigen foglalkoztunk azzal, hogy milyen sokan vannak a határátkelőnél, beálltunk a sorba, és türelmesen várakoztunk.

Az lett később gyanús a számunkra, hogy már több óra is eltelt várakozással, azonban a sor egyautónyit sem jutott előbbre. Akkor már aggódni kezdtünk, hogy nem érünk haza az Európa-bajnokság első meccsére, s elindultunk tájékozódni, hogy vajon mi történhetett.

– Itt ma már senki nem fog átmenni a határon, az ukrán határőrök áramszünetre hivatkoznak, s nem dolgoznak – hallottuk a velünk együtt várakozó honfitársainktól. – Már kora délután sejteni lehetett, hogy lesz valami az ukrán oldalon, ugyanis nekünk a magyar határőrök megsúgták, hogy inkább gyalog jöjjünk át, s ne kocsival, mert gyalogosan talán még visszaengednek bennünket. Sajnos, nem így történt, már bennünket sem engednek vissza – mesélte egy négytagú magyar család.

Hozzájuk képest mi még szerencsések voltunk, mert legalább Géza kollégám Trabantjában tudtunk ücsörögni, olykor megpróbáltunk szunyókálni is, ám a család a szabad ég alatt töltötte azt az éjszakát. – Nyugodjanak meg, ma már senki nem fog átmenni a határon, a határőrök majd csak holnap hajnalban fognak átengedni bennünket – mondta egy tapasztalt utazó, aki abban az időben gyakran igénybe vette ezt a határátkelőt.

Nem volt mit tennünk, kénytelenek voltunk beletörődni, hogy az éjszakát Ukrajnában töltjük egy Trabantban. A gond csak az volt, hogy akkoriban nem volt még mobiltelefon, s az ukrán határról sem lehetett telefonálni Nyíregyházára, így az értünk aggódó két feleséget nem tudtuk értesíteni arról, hogy mi történt velünk valójában, miért nem töltjük otthon az éjszakát. Csak később tudtam meg az akkor éppen első gyermekünkkel várandós hitvesemtől, hogy kétségbeesésében hívta a rendőrséget, a mentőket, a tűzoltókat, hogy nem tudnak-e a megyében olyan balesetről, amelynek két újságíró is a sérültje lehet.

Mentő Fehérgyarmatról

Közben nekünk az ukrán határnál mozgalmasan telt az életünk.

Az éjjeli órákban először az jelentett izgalmat, hogy állítólag szívinfarktust kapott a várakozók között egy fehérgyarmati férfi, akinek azért volt annyi ereje és lélekjelenléte, hogy kijelentette: őt bizony ne a tiszaújlaki kórházba vigyék, hanem Fehérgyarmatról jöjjön érte mentő.

Így is történt, megérkezett a mentő, őt átengedték az ukránok, mi meg várakoztunk tovább. Éjfél körül világítórakéták sivító hangjára riadtunk fel. Megörültünk, hogy azt jelzik: van áram, s mehetünk át a határon. Kiderült, korai az örömünk, a határrendészek határsértőket vettek észre, s azért lőtték fel a rakétákat. Lehetett tovább folytatni a szunyókálást a Trabantban, már amennyire lehet kényelmes fekhelyről beszélni egy ilyen kis autóban.

Hajnali boldogság

Aztán hajnali 4.30-kor, ahogy világosodott – mintha mi sem történt volna korábban –, az ukrán határőrök megkezdték a várakozók átengedését, így mi is boldogan léptük át a határt, talán mondanom sem kell, nagyon jó érzés volt ismét Magyarországon lenni. Halkan nyitottam ki a lakás ajtaját 6 órakor, hogy fel ne ébresszem kedvesemet, csakhogy ő már ott állt az előszobában nyúzottan, kialvatlan tekintettel.

– Hát te? – szegezte nekem a kérdést. Mit is lehetett volna erre válaszolnom? – Megjöttem – nyögtem ki, majd elmeséltem, hogy milyen is volt a „görbe estém” az ukrán határállomáson...

M. Magyar László