75 éves a Kelet-Magyarország

Űrutazással köszönt be a Kelet

Mindenféle újságírói munka alapja az olvasók szolgálata.

Az útkeresés időszakára már csak a helikoptervezetői felvételi értesítő emlékeztet, ahogy a kertészmérnöki korszakra a szülőktől kapott metszőolló és szemzőkés. A tollat adta a sors a kezembe, amiért hálás vagyok. Az újságírói munka szélesre tárta a kapukat, lehetőséget teremtett eljutni a világ tőlünk sokkal gazdagabb és szegényebb pontjaira, Afrikától Ázsiáig. Azzal a küldetéssel, hogy amit az ember a saját szemével lát, azt hozza haza, s ossza meg az olvasókkal. Mindenféle újságírói munka alapja az olvasók szolgálata. Ahogy telnek az évek, úgy sárgul az első Kelet papírja, és úgy erősödik bennem az érzés: kemény munkát, de szép hivatást, jó csapatot kaptam a sorstól a Kelet-Magyarország szerkesztőségében. Megtiszteltetés itt dolgozni.

Nyéki Zsolt

Becses ereklye a naptár

Jó érzés ott lenni a megyei eseményeken, s tudósítani azokról első kézből az olvasókat.

Nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor találkoztam először a Kelet-Magyarországgal, hiszen ameddig vissza tudok emlékezni, a szüleimnek mindig járt a megyei napilap, így számomra természetes volt, hogy minden reggel hozta a kézbesítő az újságot. A szüleim számára két fontos dolog létezett, ami hozzátartozott az 1960/70-es években a mindennapokhoz: reggel az újság, este pedig az egyetlen magyar csatornán a Híradó.

A régi időkből valahogyan fennmaradt a családi iratokban a Kelet-Magyarország 1958-as falinaptára, ezt ma már becses ereklyeként őrzöm. Aztán az élet úgy hozta, hogy nemcsak olvasója, hanem készítője is lehettem a lapnak – immár harminckét esztendeje. Mind a mai napig jó érzés ott lenni a megyei eseményeken, s tudósítani azokról első kézből, a helyszínről az olvasókat – legyen az akár a tiszalöki börtön alapkövének letétele 2006-ban, akár 2017 februárjában a határ ideiglenes megnyitása Garbolcon, Zajtán és Ömbölyön, vagy akár Geszteréden a székely kapu avatása tavaly és a piac átadása az idén.

M. Magyar László

Karakteres emlékek: mindenki őriz valamit

A közelmúltban elhunyt nagymamám iratait rendezgettük a minap, amikor egy megsárgult borítékban kivágott újságcikkekre bukkantam. Természetesen mindegyik a jó öreg, mégis fiatalos Keletből származott: az egyiken az utca embereként faggatták mamát, a másikon kedvenc receptjét ajánlotta az olvasók figyelmébe, majd a nyugdíjasok helyzetéről nyilatkozott.

A képkivágásokon szerettei, csupa ötös unokái és régi ismerősei fotója szerepelt, de ott sorakoztak az elveszített rokonokról, barátokról megjelent gyászhirdetések is. Megannyi, sok évtizeden át összegyűjtött, féltve őrzött emlék. Biztos vagyok abban, hogy sok hűséges olvasónk fiókjában, fényképalbumában lapulnak hasonló kincsek. Többek között ez, a kézzelfogható valóság, a papírra vetett pixelek és karakterek teszik pótolhatatlanná a nyomtatott sajtót, így a Kelet-Magyarországot is. S hogy mit gyűjtenek a karaktereket leütő karakterek? Én az olvasók nekem címzett köszönő vagy kritikus sorait, jelképes, mégis értékes ajándékait, így például a borbányai iskolások sok évvel ezelőtt készített címlaprajzát.

Palicz István

Rohan az idő, de nem megy el mellettünk

S éppen ez az egyik legnagyobb értéke az idén 75 éves Kelet-Magyarországnak, hogy nem ment el mellette a világ, s be tud simulni abba a lüktető híréhes világba, amit az internet diktál nekünk. A lapot a kezembe véve mindig is azt éreztem, hogy az újság naprakész, hiteles forrása a megye történéseinek, szakmai értéket képvisel és alázattal szolgálja olvasóit – örülök, hogy ehhez én is hozzátehetek valamit...

Kanalas Ottilia

Azok helyett kérdezünk, akik erre nem képesek

A legjobb barátaimat a Kelet-Magyarországnak köszönhetem – ha „csak” ennyi lenne az elmúlt közel húsz év eredménye, akkor sem lehetnék elégedetlen, de rajtuk kívül is van miért/kiért hálásnak lennem.

Nagy találkozásokért, kellemes beszélgetésekért, szívderítő utazásokért. A tudatért, hogy a lap képes megkérdezni, megoldani, csatákat megvívni azok helyett, akiknek erre nincs módjuk, és akik erre bennünket kérnek – az pedig mindig nagy öröm, ha segíthetünk.

Köszönet a folyamatos tanulásért: a szakmáról, magamról és a világról, amelynek itt van az egyik közepe. A szerkesztőségben, a gépem előtt, ahol minden nap véget ér egy fejezet – hogy másnap egy új kezdődhessen el.

Száraz Ancsa

Informálni, szórakoztatni

Nem kis büszkeség állami vezetőkkel, élsportolókkal találkozni.

És azután 2001 novemberében Angyal Sándor felkérésére, ötperces beszélgetés után munkába álltam, és ha a szerverek adatainak hihetünk, a 75 éves napilap legtermékenyebb fotóriportere vagyok. Nem kis büszkeség, hogy állami vezetőkkel, élsportolókkal, világsztárokkal találkozhat munkája során az ember. Képeimmel igyekszem informálni, tájékoztatni, szórakoztatni az olvasókat. Sok változáson ment át a napilap, látványos megoldásaival beleillik a mai trendekbe.

Pusztai Sándor

Talán vannak még hasonló gyerekek

Tavaly nyáron emiatt is ragadtam meg a lehetőséget, hogy ennél az újságnál dolgozhassak. Büszkeséggel tölt el, hogy olyan kollégáim vannak, akik már évtizedek óta alakítják a lap történetét; hogy olyan emberekkel beszélgethetek, akikről tinédzserként csak olvastam; és nagy öröm, hogy ma már az én írásaimat olvassák a szüleim, a nagyszüleim. Bízom benne, hogy vannak még gyerekek, akik olyan élvezettel forgatják az újságot, mint én annak idején.

Molnár Krisztián

Reggeli szertartás lett a „Kelet Matyi”-olvasás

Anyagilag nem voltam túl jól eleresztve, de szerény ösztöndíjamból mindig kiszorítottam azt a négy forint harminc fillért, amennyibe került a lap. Abban az évben sorsfordító, izgalmas dolgok történtek, Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, a román forradalom elsöpörte Ceausescu diktatúráját, és mi másnap izgatottan lapoztuk fel friss hírekért az újságot. Később munkahelyemen is a kávé, cigi mellé a reggeli szertartás részévé vált az aznapi lapszám átolvasása.

Buczó Balázs

Kiváló Tippek a kis testvértől

Földre szállt istenként tekintettek az újságíró kollégákra.

Számomra is, ahogy a megyében sokaknak, az információ forrását az a Kelet-Magyarország jelentette, amelyet a népnyelv gyöngéd szeretettel és megbecsüléssel hol Kelet Nyúzként, hol pedig Nyíri Pajkosként emlegetett. Én is azok közé a szócséplő fiatalok közé tartoztam, akik úgy néztünk fel az egykori újságíró kollégákra, mint földre szállt istenekre, azzal a reménnyel, hogy egyszer talán közöttük lehetünk. Emlékszem az első írásomra – a frissen induló Friderikusz Show populizmusát tűztem tollam hegyére –, amit csodált mentorom, Kállai János vett a szárnyai alá, a folytatásra bátorítva.

És innen már nem volt megállás. Ennek is köszönhetem, hogy később a Nyíregyházi Napló alapítói között lehettem, majd a Verebes István igazgatta Móricz Zsigmond Színház sajtóreferenseként szállíthattam cikkeimet a megyei napilapnak. A legszebb hatéves időszakom mégis akkor fűzött a ­Kelethez, amikor hétről hétre a lap kis testvérének, a fiatalos Tipp újságnak a mozirovatát vezethettem.

Matyasovszki József

A műholdtól az igazi napig

Az inspirálja, hogy pluszt adhat az olvasóknak.

Huszonhét éve toppantam be először a Kelet-Magyarország Zrínyi Ilona utcai szerkesztőségének ajtaján. Friss főiskolásként merészeltem bejelentkezni abban a reményben, hogy előbb megírhatom az első cikkemet, aztán ha egyszer megadatik, főállású újságíróként alkothatok a megyei napilapban. Püspökladányból érkeztem Nyíregyházára Tóth Lajosként, utána tapadt a nevem elé a Ladányi szó. Olyannyira a részemmé vált, hogy sokan Ladányi úrnak szólítanak.

Anno 1992-ben egy olyan sorozattal nyitottam, amelyben a műholdas tévécsatornákban újdonságnak számító sportágakról igyekeztem érdekességeket bogarászni. Amikor a XXI. században széket kaptam a szerkesztőségben, a státusz első napján nem a sportrovatnál adódott bizonyítási lehetőségem. Eltelt néhány esztendő, és egy ideig ott is dolgozhattam, majd azt a meccset lefújták, azóta újra a nem sportos témák jelentik a fő csapásirányt.

Az inspirál, hogy pluszt adhatok az olvasóknak különleges emberekről, színes egyéniségekről, érdekes történetekről Nyíregyházán élő Ladányiként.

Ladányi Tóth Lajos

Ha harmincnégy év rutinja lesz mögöttem...

Gyerekként sportújságíró szeretem volna lenni, de ahogy a szerkesztőségi asztaltársaságom egyik tagja szokott ezzel viccelni: éreztem, hogy több van bennem... Így kötöttem ki a gazdasági rovatnál. Egyszer szeretném én is hangoztatni, ami a sportrovat vezetőjének szájából gyakorta elhangzik: kisfiú, majd ha harmincnégy év rutinja lesz a hátad mögött, majd akkor!

Tarnavölgyi Gergely

Az a remek tavaszi döntés!

Én mán nem fogok megváltozni, és még sokáig szeretném szolgálni az olvasókat.

Az eddigi évek zömében a sportrovat tagjaként, később rovatvezetőként tettem a dolgomat. Volt néhány év kitérő, amikor főszerkesztő-helyettesként a napi munkából jóval kevesebbet tudtam kivenni a részem. Nagyon sok olyan élményem volt, amit másként aligha tapasztalhattam volna meg. Eljutottam sok helyre, találkoztam érdekes és híres emberekkel, megismertem sok jó sportbarátot, bejártam a megye minden zegét-zugát. Láttam millió meccset, írhattam nagy egyéniségekről, szép sikerekről, sajnos felejthetőkről is. Igyekszem mindenben a jót keresni, hiszen bántani mindig könnyű, sajnos divatosabb is. Én mán nem fogok megváltozni, és még sokáig szeretném szolgálni az olvasókat, dolgozni a kedvenc napilapomba. Ennyi.

Mán László

Egy egész életet meghatározó elsők

Betűimádó családban magától értetődő volt, hogy a Kelet is járt nekünk két hetilap mellett. Épp átléptem a 10. életévemet, amikor új szerelem, a kosárlabdázás köszöntött be az életembe, s ettől kezdve a meseolvasó gyerekből „koraérett” újságolvasóvá váltam, már nemcsak a képek érdekeltek, hanem a sport is. Aztán egyszer csak mást, végül mindent elolvastam a lapban, így vettem észre, hogy diákújságírók kopogtathatnak a szerkesztőség ajtaján. Megtettem.

Ott lapul a fiókban az 1989 szeptemberi szám, amiben megjelent az első anyagom, hogy 19 évvel később – hetilapos tapasztalatokkal – a Kelet-Magyarország újságírójaként publikáljam az első cikkemet, s megjelenjen az első jegyzetem. Meghatározó elsők ezek, s nehezen tudom elképzelni az élete(me)t az újságpapír illata, tapintása nélkül, ahogy az olvasás és írás is úgy kell, mint a friss levegő.

Bednárik Mónika

Mintha hazaértem volna

Az életem közel egyharmadát a Keletnél töltöttem, voltam főiskolás gyakornok, korrektor, próbaidős, így amikor megkaptam az áhított újságírói státuszt, olyan volt, mintha hazaértem volna. A szakma a hivatásommá, ez a kissé sejtelmes, olykor túlmisztifikált világ a mindennapjaimat meghatározó és alakító életformává vált. Rengeteget tanultam a kollégáktól és az olvasóktól – előbbiek nagyon fontosak, utóbbiak pedig a legfontosabbak.

Csáki Alexandra

Valóság lett a bűvös százezres határ

Kopka János főszerkesztő vezetésével érte el a kollektíva a százezres példányszámot.

Az elmúlt hetvenöt évben sok főszerkesztője volt a Kelet-Magyarországnak, közülük a leghosszabb ideig Kopka János ült a főszerkesztői székben. A kapcsolata a lappal, az újság iránti elkötelezettsége azonban jóval régebbi időkre nyúlik vissza.

– Édesanyám halálos betegen feküdt 1944 novemberében a nyíregyházi kórházban. A nagynénémmel mentünk meglátogatni, én akkor tizenegy esztendős voltam. A Szent István utcán jártunk, amikor egy rikkanccsal találkoztunk, aki hangosan kiabálta, hogy ,,Itt a Magyar Nép, megjelent a Magyar Nép!” Nagynéném vett is tőle egy lapot. Ez az első lap tulajdonképpen kiáltvány volt Nyíregyháza népéhez a rendről, a fegyverek beszolgáltatásáról – emlékezett vissza a 75 évvel ezelőtt történt eseményekre Kopka János. Később az ELTE jogi karára járt, azonban hallotta 1953-ban, hogy Siklósi Norbert főszerkesztő újságírót keres, így jelentkezett, mert jobban érdekelte a sajtó világa, mint a paragrafusok birodalma.

– Az újságírók között négyen voltunk érettségizett fiatalok, a többiek pedig a dohánygyár építéséről elcsábított segédmunkások. Az esemény rovat vezetője voltam, azonban 1957 márciusában több társammal együtt engem is elküldtek azzal az indokkal, hogy független újságot akarok csinálni. Tény, hogy a párt végrehajtó bizottságáról többször is keményen ránk szóltak, úgy jellemeztek bennünket, hogy mi vagyunk a szabolcsi Petőfi Kör. Az sem tetszett a vb munkatársainak, hogy 1956. október 23-án azt írtuk a vezércikkben, hogy olyan embereket kell a különböző funkciókba helyezni, akik értenek is hozzá. Szerencsémre egy év múlva, 1958 tavaszán Bálint Lajos főszerkesztő visszavett, mivel jól ismerte a lapnál végzett munkásságomat.

Az évek múltak, s 1973-ban kinevezték Kopka Jánost főszerkesztőnek, ezt a tisztséget 1989. december 31-éig töltötte be.

– Amikor 1953-ban a laphoz kerültem, 6 ezer példányban jelent meg az újság. Vidéken alig ismerték, amiben közrejátszott a lakosság nagyfokú analfabetizmusa, főleg párttitkárok és tanácselnökök járatták. Amikor főszerkesztő lettem, már 40 ezer volt a példányszám, 1989 decemberében pedig már 100 ezer példányban jelent meg a lap naponta. Reggel 7.30-kor első voltam a szerkesztőségben, s bizony sokszor 22 óráig foglalkoztam szerkesztőségi és nyomdai ügyekkel. Számomra az újság jelentette a mindenséget. Már kisdiákként is azt mondogattam, egyszer újságíró leszek...

Tízezer cikket írt a napilapba

Élete legnagyobb hatású eseményét is a Keletnek köszönheti.

„Maga a Kelet volt az életem…” – villant be elsőként a gondolat arra a kérdésre, mit jelentett számomra a megye napilapja. Tizenhat éves voltam, amikor először hoztam híreket a sportrovatnak, huszonegy, amikor még főiskolásként, de már munkakönyvvel újságíró lettem, s az voltam akkor is, amikor hatvanévesen elbúcsúztattak a Kelettől, ahol addig tízezer cikket írtam. Az írással nem hagytam fel: ha jó témát találok, régi lapomnak küldöm.

Voltam városházi tudósító, amit azért szerettem, mert az eseményekről először tőlem értesülhettek a nyíregyháziak. Bejártam a megye kétszáznál több települését, dolgozhattam parlamenti tudósítóként, s elküldött lapom Moszkvába, Washingtonba. Olyan író-újságírók mellett pallérozódhattam, mint Sipkay Barna, Ratkó József, Galambos Lajos, olyan szerkesztők keze alatt, mint Kopka János, Angyal Sándor. Volt idő, amikor naponta százezer példányban jelentek meg írásaim, sőt szerkeszthettem is akkor a lapot.

Életem legnagyobb hatású eseményét is a Keletnek köszönhetem: 1968-ban portrét írtam a konzervgyár üzemgazdászáról, Puhl Marikáról. Az idén ünnepeltük 50. házassági évfordulónkat.

Marik Sándor

A Kelet egyfajta hitvallás is

A szó hiteles erejéért olykor alaposan meg kellett feszülni.

Amikor Nyíregyházán „landoltam”, szinte első dolgom volt felkeresni a Kelet-Magyarország szerkesztőségét. Nem véletlen, hiszen „előző életemben” is újságot írtam, gondoltam, hátha szükség van rám itt (is). Kopka János akkori főszerkesztő úgy fogadott, mint ahogy kollégát illik, csak hát, mint mondta, nincs üres állás. De nem felejt el. Addig is segít elhelyezkedni, ha nem idegen tőlem a nyomdai korrektori munka. Amikor újra jelentkeztem, már Angyal Sándor volt a főszerkesztő, de tudta, mit ígért elődje, vette is a telefont, s másnap már a Nyírségi Nyomdában találtam magam. Amikor pedig Seres Ernő nyugdíjba vonult, a Kelet szerkesztőségében már várt az íróasztalom. Mint a mesében... Azóta is hálás szívvel gondolok rájuk. Meg a többi kollégára, mindazokra, akiknek sokat köszönhetek mind emberileg, mind szakmailag és érzelmileg is.

A napilapos munka számomra új volt, meg kellett szokni az állandó feszített munkatempót. Sokszor fárasztó volt, de ha bejött taps, azt az érzést semmi nem pótolhatta. Persze voltak kudarcok is, hisz kinek nincsenek. De az előbbi felülírta az utóbbit, s ebben ugyancsak segítettek rutinosabb kollégáim. A Kelet számomra nemcsak munkahely volt, hanem egyfajta hitvallás is. Hittem a hiteles szó erejében, s ezért bizony olykor alaposan meg kellett feszülni. De megérte...

Györke László

Minden reggel elsőként érkezett. Pakolt, szerelőt hívott, iktatott, szkennelt, kimutatásokat készített, megszelídítette a kollégákat és az olvasókat, kávét főzött, és figyelmeztetett, ha nem ittunk elég vizet.

Ő Papp Menyhértné Tilda, aki hosszú évtizedeken át a szerkesztőség legbiztosabb alapköve volt.

Több mint 55 évig dolgozott a Keletért: a Kelet újságíróiért és a Kelet olvasóiért. Tavaly óta nyugdíjas, és nap mint nap eszünkbe jut.

Közel négy évtized

Minden műfajban kipróbálta magát, a glossza volt a kedvence.

Kelet 75. Igazából nem is tudom, mióta ismerem, olvasom a Kelet-Magyarországot. Még Demecserben laktam, amikor a szüleim már járatták, aztán amikor érettségi után abban a nyomdában lettem gépmestertanuló, ahol a Keletet nyomták, már szinte sajátomnak éreztem. Hát még amikor korrektor lettem a lapnál, már azt is olvasnom kellett, amit egyébként nem biztos, hogy elolvastam volna.

Hat év korrektorkodás után az akkori főszerkesztő, Ordas Nándor felkínálta, hogy legyek újságíró! Azt mondtam neki: én eddig még egy hírt sem írtam, nem merem vállalni. Azt válaszolta: ne törődj vele, mire kiderül, hogy alkalmatlan vagy, nyugdíjas leszel. Belevágtam. És közel negyven évig írtam. Kedvenc műfajom a glossza, a publicisztika volt, de minden műfajban kipróbáltam magam. Voltam munkatárs, rovatvezető-helyettes, rovatvezető, főmunkatárs, volt három főszerkesztőm, több gazdám, de azt utólag is elmondhatom: igazából soha nem szóltak bele, mikor miről írunk.

Dolgoztam, amikor elértük a százezres példányszámot. Voltam bűnügyi és igazságügyi, országgyűlési tudósító, a rendszerváltás után a politikai pártokkal foglalkoztam, s nekem sikerült elérni, hogy legyen a lapban egész oldalas hitélet rovat. Jó kollektívánk volt. Dolgozhattam Galambos Lajossal, Ratkó Jóskával, Gesztelyi Nagy Zoltánnal, Burget Lajossal, Balogh Géza barátommal és sok-sok jó tollú kollégával. És a végén kiderült: Ordas Nándornak igaza volt, 2006-ban, 65 éves koromban a Kelettől mentem nyugdíjba. Azóta is dolgozom, szerkesztek egy városi lapot, s természetesen minden reggel várom a Kelet-Magyarországot, mert a mai újságírók többségével még dolgoztam is együtt, s a barátság is megmaradt.

Balogh József

Fiatalos lendülettel az optika túloldalán

Életem 38 évét a Kelet-Magyarország szerkesztőségében, második otthonomban töltöttem gyakornok, munkatárs, majd rovatvezető munkakörben. Még a Zrínyi utcai épületben kezdtem, aztán az új szerkesztőségben fejeztem be a munkát. Nagy lelkesedéssel vágtam bele, mivel az volt a vágyam, hogy az újsághoz kerüljek.

A szerkesztőségben számos ötletem megvalósult. Átálltunk a nagyfilm használatáról a Lejkára, én javasoltam, hogy főállású laboránst alkalmazzunk, és hogy az újságírók kis gépeket kapjanak portréképek készítéséhez. Bevezettük a „Társasági élet” című egyoldalas összeállítást, a lírai képekből a Fotóetűd megjelentetést. Amikor nyugdíjba mentem, Balázs Attila, Racskó Tibor és Sipeki Péter folytatták azt a munkát, amit elkezdtem.

Elek Emil

A mese Tilda nélkül el sem kezdődhetett volna

Ha Tilda meg nem kedvelte volna, keletes meséje 1981-ben el sem kezdődhetett volna. Srác kopogtat. Csőnadrág, flaneling. Fényeslitkéről jött, a főszerkesztővel szeretne beszélni. Tilda, a titkárnő gimnazistának nézi. Elutazott a főnök... Ennyivel elintézhetné, de naptárt lapoz, és pár nappal későbbre visszahívja az egyetemista fiút.

Azok is, akikre csak emlékezni lehet: Seres Ernő, Lányi Botond, Burget Lajos, Tarnavölgyi Gyuri, Jávor Laci, Sztancs Jancsi... Köszönöm Tilda, hogy veletek lehettem!

Papp Dénes

Cikk nélkül nem tértek haza

A riportalanyok sorsát a Kelet-Magyarország lapjai őrzik.

Rendezgetem a múltkorában a régi irataimat, s kezembe akad két fénykép. Az egyik fekete-fehér, a másik színes, és látszólag semmi közük egymáshoz. Csak annyi, hogy ha Kopka Jani bátyánk, a lap legendás főszerkesztője nem vesz annak idején magához, egyik fénykép sem készülhetett volna el.

A fekete-fehér fotón hasalunk vagy hatan a fűben a legendás túristvándi tanító, Makay Béla kertje végében, s halászunk bőszen. Béla, a főhalász, s mi, a segédek, Seres Ernő, Lányi Botond, Galambos Béla, Ésik Sanyi és jómagam, aki elcsábította a kompániát egy kis istvándi halászatra, pálinkakóstolásra. Akkor én már bolondja voltam Szatmárnak, s a lap jóvoltából szinte minden riportomat onnan hoztam.

Akkor is „riportra” mentünk, de hogy, hogy nem, a Túr partján kötöttünk ki. Tudta ezt a főszerkesztő is, de azt is, hogy lehet, hogy lazítanak a fiúk egy kicsit, de anyag nélkül biztosan nem jönnek haza.

A Kelet-Magyarország nélkül az a színes fotó sem készülhetett volna el, ahol Szim András, a híres kömörői juhász és Borkó Gyuri bátyánk, a híres színész ücsörög társaságomban egy nagy tölgyfa ágán. A tölgyfa is Istvándiban van, mégpedig a Rókáson, ahol A Rózsa vére című mozifilmünket forgattuk, melynek én vagyok az egyik forgatókönyvírója, a két öreg meg a főszereplője. Riportútjaimon ismertem meg mindkettőjüket, meg egyáltalán Szatmárt, amelyről az elmúlt évtizedek során annyi, de annyi riportot írtam…! És annyi, de annyi jó embert megismertem. Igaz, legtöbbjük már kiballagott a földi világból – de sorsukat őrzik a Kelet-Magyarország lapjai.

Balogh Géza

Az olvasók nem engedték el

„Az itt élő emberek gondjait, örömeit átérezni, megírni maga volt a csoda.”

Amikor 1987-ben beléptem a szerkesztőség szentélyébe, tagja lettem egy olyan csodának, amit addig kívülről csak szájtátva néztem. Valóban mint a Kelet-Magyarország kiválasztott stúdióhallgatója, nagyon boldog voltam, amikor a régi álmom teljesült.

Az élet többször nehéz próba elé állított, úgy éreztem, most jóvátett valamit. Emlékszem, azok a nevek, mítoszok, melyeket korábban csak nyomtatásban láttam, most élő emberekké váltak, és társukká, barátukká fogadtak. Hála Kopka János főszerkesztőnek s a többi újságírónak, akik segítettek, hogy hivatásomat minél magasabb szinten sajátítsam el. Rengeteg szép emlék, a felejthetetlen barangolások: a megye, melynek nagy részét addig csak térképről ismertem, az „enyém lett”.

Az itt élő emberek gondjait, örömeit átérezni, megírni maga volt a csoda. Különösen, ha segíteni is tudtam! Ma is megborzongok, amikor eszembe jut: sok olvasó nem engedett el, míg vendégül nem látott, és elvárta, hogy ha legközelebb arra járok, nézzek be hozzá. Fel-felidéződnek a kollégákkal eltöltött csodás pillanatok, az órákig tartó eszmecserék, a közös horgászatok.

Ezek az emlékek ma is elkísérnek, erőt adnak, hogy újra és újra tisztelettel szóljak második otthonomról, a Kelet-Magyarország szerkesztőségről.

Dankó Mihály

Magyar Tajga, szovjet komfort

Képzelt riport, színes élménybeszámoló a lap 3. oldalán.

Történt pedig, hogy egy gazdasági jellegű tanácskozás kávészünetében a hátam mögött mesélte élményeit ismerőseinek a Mezőgép akkori igazgatója, milyen nagy sikere van az általuk gyártott Tajga 2 lakókocsinak a már említett olajvidéken.

Ahogy az a szabad beszédben lenni szokott, színesen, élményszerűen idézte fel a kint töltött napokat. Visszamentem a szerkesztőségbe, megírtam az eseménytudósítást másnapra, és új papírt húztam a gépbe.

A lap harmadik oldalán jelent meg színes élménybeszámolóm Szovjet komfort a magyar Tajgában címmel, egyes szám első személyben.

A végén aztán illő módon egy mondatban lelepleztem magam. Képzelt riportom olyan nagy sikert aratott, hogy a megjelenés reggelén csengett a telefon. Nagy Sándor volt az, a Mezőgép igazgatója: Sanyikám, egy hónap múlva ismét megyünk. Gyere velünk, ne csak képzelt riportot írjál.

1987-et írtunk, szép októberi fényekben fényképeztem a magyar Tajgákat. Akkor még nem kalapot viseltem, hanem hajat...

Ésik Sándor

Amikor túlsúlyban volt a megyénk a Parlamentben

Több év távlatából úgy gondolom, a legjobb időkben voltam aktív újságíró.

Alig néhány évet töltöttem a Kelet-Magyarországnál, amikor bekövetkezett a rendszerváltás. Kinyílt, kiszínesedett a világ. Megalakultak a pártok, kikiáltották a köztársaságot, új, osztrák gazdája lett a lapnak, megkezdte munkáját az új Parlament. Főszerkesztőm úgy döntött, engem jelöl ki a Kelet parlamenti tudósítójának. Megtisztelő, de igen nehéz feladatot bízott rám. Nem azért, mert a hét három napját a fővárosban, a családomtól távol kellett töltenem, sokkal inkább azért, mert hamar rádöbbentem, nemcsak szép és megtisztelő, de igen nehéz és felelősségteljes is a munka, amit elvállaltam.

Több mint negyedszázadot töltöttem el a lapnál. Főmunkatársként jöttem nyugdíjba, s jó érzés most visszaemlékezni. Szeretettel gondolok azokra a kollégákra, akikkel együtt jártuk a megyét, mutattuk be szépségeit, és azokra is, akik ma már odafenn lapozgatják a mostani Keletet.

Kovács Éva

A történelem krónikása voltam

Titkos vágy beteljesüléseként léphetett be a Kelet kapuján.

Idestova harminc éve (jesszusom, majd’ egy emberöltővel ezelőtt!), 1990 februárjának idusán toppantam be – titkos vágyam beteljesüléseként – új munkahelyemre, a Kelet-Magyarország szerkesztőségébe.

Inkább félszegen, mint váratlanul, hiszen alkalmazóim előtte már megmondták, kellek. Szükség volt az írástudókra, mivel a rendszerváltoztatás hajnalán a megyei média is villámgyors átalakuláson ment keresztül. A Keletnél pótolni kellett a szabad sajtó újszülöttjeit megalapítani innen kiröppent kollégákat.

Az időmilliomos külsősként végletekig cizellálgatva leadott írásokat az immár belső munkatárs számára értelemszerűen – némi türelmi időt követően – fel kellett váltsa a „minden napra egy tojás” elvárásnak megfelelés kényszere. Bár eleinte vért izzadva, ám nem túl sokára csak sikerült fölvennem az eszeveszett rohanással azért nem vádolható, régebbi hivatásosok tempóját.

Jó érzés volt a lap hasábjain viszontlátni az első tudósításomat, de amire mai napig emlékszem, az a Lövőpetriben 1990. március 21-én lezajlott első, törvényes földosztásról szóló helyszíni beszámolóm, amellyel krónikása lettem a legeslegújabb kori magyar történelemnek. És ezt is a Kelet-Magyarországnak köszönhetem!

Galambos Béla

Így kezdődött...

A nyomdák romokban hevertek, a porból szedték össze a betűket.

Kelet 75. Farkas Pál újságíró szerkesztette az első demokratikus lapot, a Magyar Népet – őt kérdezte a kezdetekről fél évszázaddal ezelőtt Kopka János. Az interjú az 1969-ben megjelent Negyedszázada történt című kötetben kapott helyet, a cikk szerkesztett változatát közöljük.

– Október 21-én a német túl­erő beszorította a Sóstói-erdőbe az előretört szovjet alakulatokat. És október 31-én, amikor Malinovszkij marsall megérkezett a városi tanácsra, az akkori városháza előtti téren fogadták a munkásmozgalom vezetői. Azt mondta, hogy most már fogjunk hozzá az építéshez, és meg kell indulni az építőmunkának.

– Az első szovjet városparancsnok hivatott engem is, hogy mint újságíró, indítsam meg a város, a megye demokratikus lapját. 1944. november közepén jelent meg, nem kis nehézséggel. A nyomdák romokban hevertek, a porból szedtük össze a betűket. Villany nem volt a városban. Kézzel hajtottuk a gépet. Színes újságpapírra nyomtuk az újságot. De lelkesen, szívvel és örömmel ment. Elkészült az első szabad, demokratikus sajtó, a Magyar Nép.

– Az első számokat egy öreg hivatalsegéddel, Török Jánossal csináltuk. Azután kapcsolódott be a munkánkba Murczkó elvtárs, majd Pintér elvtárs, Pálfi elvtárs és a munkásmozgalom azon vezetői, akik itt voltak a városban.

– Két oldalban tudtunk megjelenni és természetesen meghatározott időközökben jelenhettünk meg, mert ez nehézségekbe ütközött. Csak 1945. január 1-től indult meg rendszeresen, amikor hetenként háromszor tudtunk megjelenni.

– Hírekhez úgy jutottunk, hogy a szovjet parancsnokság átadta a szovjet lapokat, azokból fordítottuk magyarra a híreket. Természetesen nem volt könnyű. Előfordult, hogy háromszor is átszedtük az újságot, mert mire elkészült, a csapatok jóval előbbre mentek.

Kiváló hídépítőink vannak!

Az a cél, hogy a legmodernebb hirdetési megoldásokat kínáljuk.

Az elmúlt évtizedekben számtalan változáson ment keresztül a napilapunk. Megújult az arculatunk, új tematikus oldalakkal és magazinokkal jelentkeztünk, neves szakemberekkel dolgoztunk együtt. Kiadónk számára mindig fontos volt az innováció. Az a célunk, hogy a kor előrehaladtával mindig a legújabb és a legmodernebb hirdetési megoldásokat kínáljuk partnereinknek. Az egyik neves hazai médiaszakember a munkánkat a hídépítőkhöz hasonlította. „A hídépítő egy nagyon fontos szereplő, ő a média-tanácsadó, a marketing- és kommunikációs szakember.”

Mi is az ő dolga? Megérteni az ügyfeleket és eljuttatni az üzeneteiket a potenciális fogyasztókhoz. Gondoljuk végig, hogy van egy termék vagy szolgáltatás, amit a mi partnerünk imád, hisz és bízik benne, szereti, „a saját édes gyermeke”, mert ő találta ki. A képzeletbeli szakadék túloldalán pedig ott van a potenciális piac, ami pedig azt mondja: nem hallottam róla, nem érdekel és nem is akarom megkóstolni…

Kell valaki, aki ezt a hidat megépíti, és úgy tud a piachoz, a potenciális ügyfelekhez szólni, hogy azok hajlandóak legyenek átjönni a hídon, bemenni a boltba és vásárolni. Ez nem könnyű feladat. Nem könnyű, mert információs forradalom zajlik, és mindenki minden csatornán népszerűsíti magát. Míg korábban volt két tévécsatorna, egy rádió és egy újság, nagyon könnyű volt eljuttatni az üzeneteket a potenciális fogyasztókhoz. Manapság azt látom, hogy azoknak van esélyük talpon maradni, azoknak van esélyük áttörést elérni, akik szakemberekkel és a legnagyobb elérést biztosító médiákkal dolgoznak együtt. A Kelet-Magyarország ma is piacvezető a megyében, és az értékesítőcsapata kiváló hídépítőkből áll.

Varga Zsolt értékesítésfejlesztési vezető

Napilap – kézből kézbe

A lap elkészítésével még korántsem ér véget a munkánk, el is kell juttatni az olvasókhoz. E szakterület vezetője erről fejtette ki gondolatait. – A terjesztés általában „láthatatlanul” végzi a munkáját, de tudjuk: a kézbesítők nap mint nap kora hajnalban megküzdenek az időjárás viszontagságaival, s ha kell esővel, hóval, faggyal, ha kell, hőséggel dacolva viszik el a megye napilapját az előfizetőknek.

Sokszor csak akkor szereznek tudomást létezésünkről, ha esetleg nem találják a megszokott időben a postaládában a Kelet-Magyarországot, vagy késve jelentkezik a kézbesítő az előfizetési díjért. Kollégáimmal folyamatosan arra törekszünk, hogy minden rendben legyen a terjesztéssel, és csendben, a háttérben kiérdemeljük előfizetőink elégedettségét. Ebben nagyon fontos szerepük van kézbesítőinknek, akiknek kitartó munkáját ezúton is köszönöm! – erősíti meg a csapatszellemet Tóth István terjesztési és logisztikai vezető.

Magyar Népként indult

Nyíregyháza új lapja eleinte kétnaponta jelent meg.

A Kelet-Magyarország hét és fél évtizede a megye első számú lapja – megelőzve ezzel tulajdonképpeni jogelődjét, a Nyírvidéket, mely 1880 és 1944 között jelent meg először heti, majd napilapként. Természetesen a Kelet-Magyarország a hetvenöt év alatt mind megjelenésében, mind terjedelmében és tartalmában sok változáson esett át. 1944. november 8-án indult Magyar Nép címmel – akkor még csak kétnaponta jelent meg, majd 1946. április 24-étől napilapként lehetett hozzájutni. Rózsaszín csomagolópapír volt az anyaga, és kézi szedéssel készült 500 példányban Nyíregyháza lakossága számára. A fejlécben lévő alcím többször is megváltozott – hol Demokratikus Napilap, hol Demokratikus Front Lapja, hol pedig a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front Lapja szerepelt. Az 1946-tól a Szociáldemokrata Párt lapjaként működő Nyírség című újság egyesült a Magyar Néppel, melynek eredményeképpen 1948. április 18-ától Nyírségi Magyar Népként folytatódott az újság története.

Miután Rákosi Mátyás 1956 májusában utoljára lépett a nyilvánosság elé, az újság is a Megyei és Városi Munkástanács lapja lett. Az 1956-os forradalom napjaiban az újság hivatalos neve a Szabolcs-Szatmár Népe lett, ez 1957 elejéig fennmaradt. Az újságot – mely ekkor már az MSZMP Megyei Intéző Bizottsága és Megyei Tanács lapja volt – Kopka János szerkesztette, majd 1957. február 1-jétől már hivatalosan is felvette a Kelet-Magyarország nevet. A rendszerváltásig kisebb változásokon esett át a lap: 1963. április 1-jétől a vasárnapi szám már 12 oldalon jelent meg, míg a kulturális és sportrovat terjedelmét megnövelték. A fejléc formája, megjelenése is több ízben átalakult.

A közvélemény hatására alakították ki a gyermekrovatot, a helyi és külföldi híreket, az apróhirdetéseket és gyászjelentéseket, rejtvényt és horoszkópot. A rendszerváltás évei is hatással voltak az újság megjelenésére. 1989. július 1-jétől a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszó kikerült a fejlécből, a Kelet-Magyarország pedig Szabolcs-Szatmár Megyei Politikai Lap lett. Augusztus 26-ától a megye elnevezése kibővült Bereggel, szeptember 23-tól már „Társadalmi-Politikai Napilap”, majd 1991. január 16-ától pedig „Független napilap” lett. Az 1990-es években és az ezredfordulót követően a fejléc stílusa is többszöri változáson esett át, először 1994-ben, majd 1998-ban, végül pedig 2003-ban és 2004-ben – jelenlegi formáját pedig 2010 elején nyerte el.

Holmár Zoltán