Ahogy a szabadság él a vadászpilótában

Ikarosz mítosza – ha nem is a legelső irodalmi ősképe a szabadságvágynak, de mindenképpen az egyik legismertebb – a repülésről sok mindent elmond: többek között emberi határaink végességére figyelmeztet.

A szabadságról szóló bármilyen megnyilatkozásban leggyakrabban ott találjuk a repülés toposzát, amely vagy eszköze, vagy feltétele a szabadságnak.

Peszeki Zoltán alezredes, egykori vadászpilóta Nyíregyházán kezdte el a repülős pályafutását,

1983-ban itt vett részt az első kiképzésen Z–142-es típussal. Egy olyan életútról beszélgettünk, amely a szabadság hajszolására épült.

Milyen morális tanulságai vannak egy vadászpilóta-karriernek?

Mi az, hogy morális? A tanulság részemről az, hogy ez nagyon szép szakma, még akkor is, ha tudjuk, hogy fegyverrel bánunk és katonák vagyunk, de maga a repülés az emberi lélek mindenkori titkos vágya.

Megérte?

Mindenképpen. Rengeteg rossz is van mögötte, de a jó elfeledteti. Ha megkérdeznék, hogy újrakezdeném-e, azt mondanám, igen. Mindenki azt mondja: vadászpilóta – atyaúristen, mik ezek az emberek!

Az én ifjúkoromban is egyfajta misztikum lengte körbe ezt a hivatást, nyilván ez vonzza ma is a fiatalokat. Nálam a szülői indíttatás is elég erős, édesapám ejtőernyős volt a honvédségnél.

Nekem viszont már akkor jobban tetszett a repülés. Gyerekkoromban is álmodozó voltam. Eldöntöttem, hogy a világűrben, űrhajókon fogok utazni. Rengeteg fantasztikus könyvet olvastam, és ez megfertőzi az embert.

Mit jelentett ekkor a repülés?

A repülés nekem mindig is misztikum volt, amit az ember megpróbál megélni. Azután, hogy kipróbáltuk, milyen a beteljesült repülési vágy, majd rendszeresen repültünk, láttuk, hogy igazából miről van szó.

Szépen, folyamatosan átalakult a gyermekkori álom. Az ember az utolsó felszállás után nem a szenvedélyre gondol, hanem a kötelességre. Arra, hogy tudod, ebben az országban neked dolgod van.

Ha katonaként ölnie kellett volna, meg tudta volna tenni?

Radnóti írt a Második eclogában a bombázó pilótáról. Sajnálom, hogy ezt nem én fogalmaztam meg. A pilóta tudja, hogy embereket fog ölni, ha leesnek valahová a bombái, de mégis békét akar.

Katona vagy, azt fogod tenni, amire kiképeztek. Nem ölni tanítanak, hanem célpontot keresni. Amikor a bombázást, a lövészetet gyakorlod, azért teszed, mert lehet, hogy valamikor harckocsikat fogsz megállítani, helikoptert lelőni, azért, hogy a sajátjaidat megvédd.

Az első világháborúban még azt mondták, győzzön a jobb, de a másodikban ez merőben megváltozott. Az elsőben gyakran előfordult, hogy ha harcképtelen lett az egyik fél, az ellensége, aki inkább ellenfélnek tekintette, otthagyta, nem bántotta.

A másodikban már volt, hogy az ejtőernyővel menekülőket is lelőtték. A vadászpilótákról nekem mindig a Grál-lovagok jutottak eszembe.

Egyfajta küldetés pilótának lenni.

Valakit legyőzni, ha csak egy szimulátorban is, csuda jó dolog, a légi harc gyakorlásakor még klasszabb, vagy egy repülőnapon bemutató­repüléskor a leszállás után kitenni a kabinból a magyar zászlót, míg gurulsz a tömeg előtt, felejthetetlen érzés.

Amikor fent van a géppel, a földön minden mozdulatát kottázzák?

Az utolsó pillanatig, a leszállásig.

Tehát ez egyfajta csapatmunka.

Igen, ez több száz ember együttes munkája, amelyben a polgári irányítás is részt vesz. Mi is ezeknek a gyakorlásoknak a lényege? Nem az van, hogy itt van a gyönyörű MiG–29-es, és nem azért kell vele repülnöm, hogy elmondhassam, hogy a Peszeki mekkora ász, hanem hogy ha egyszer fegyverként kell majd használnom, akkor ne legyenek kétségeim.

Minden vadászgép, a MiG–21-től a MiG–29-esig a Szu–22-esen át: fegyver. Ez nem egy karcsú műrepülőgép, és nem arra építették, hogy dobáljuk a szaltókat vele – bár kétségtelenül alkalmas rá –, hanem hogy éles helyzetben tudjuk használni.

Volt éles helyzete?

Volt. De nem háborús. A mi generációnk úgymond békekatonákból áll. Nem éltünk meg olyan háborút, ahol esetleg lőttek volna ránk, bár a délszláv helyzet izgalmas volt. Az egyik legkomolyabb konfliktus, amikor egy magyar MiG–21-es pilóta elfogott egy szerb MiG–21-est, amely jó pár kilométerre belépett a légterünkbe. Nem alakult ki semmilyen incidens végül, a szerb gép békésen elhagyta a légterünket, csak tudni, hogy ott épp háború zajlik, nem volt túl megnyugtató.

Utoljára hány éve volt fent mondjuk tizennyolcezer méteren?

2010-ben. Már kilenc éve. Sőt, váratlan bonyodalmak miatt több mint húszezer méter felett…

Mit látott?

Gyönyörű kék eget, illetve fekete eget és csillagokat. Berepülés közben történt, egy UB-t vittünk fel, egy oktató-harci gépet javítás utáni ellenőrzésre, volt vele gond bőven… Hajtóművet cseréltek benne, ilyenkor újra be kell repülni a gépet, és történhetnek meglepetések.

Húszezer méteren közelebb van Isten?

Ott nagyon közel van – az ember ateistaként is megtanul hinni. Én nem vagyok vallásos, de már ateista sem.

Az extrém magasság hat a tudatra?

Mi ezt repülés közben nem érezzük, de orvosilag kimutatható. A levegőben folyamatosan maximumon kell pörögnöd. Ahogy felszállsz, kialakul egy jófajta stressz, a feladatra koncentrálsz, és tudod jól, hogy ha már felszálltál, le is kell majd szállnod. A vezetést át tudod adni kis időre a robotnak, tudsz egy kicsit lazítani, de folyamatosan figyelned kell.

A szemeddel pásztázod a horizontot, a műszereket, kialakul egyfajta figyelési rendszer. Ha egy mutató nem pont ott áll, ahol lennie kellene, azonnal tudod, hogy baj lehet.

A hősök korán halnak, és te nem akarsz hős lenni.

Az Albatrosszal volt egy ilyen esetünk – ez egy csodálatos kiképzőgép, rengeteget oktattunk és repültünk vele. Végig kellett élni, amikor egy barátunk ilyennel zuhant le, és azt is, amikor egy nagyon szeretett oktatóm, volt parancsnokom balesetet szenvedett, újságírók szeme előtt a MiG–29-essel.

Ön a tizenötössel balesetet szenvedett.

Igen. Visszanézve a régi képeket, rengeteg fotó van erről a gépről, voltak vele közös pillanataim a levegőben is. De az ember nem feltétlenül boldog, amikor visszaemlékezve a napra tudja, hogy azzal a géppel ő szállt fel utoljára, és nem együtt szállt le vele. Kis hibával indult, majd nagy lett belőle, tizedmásodpercek alatt vált valósággá az, amire egyetlenegy repülőgép-vezető sem vágyik. De megmentette az életemet, hisz úgy működött a katapultrendszere, ahogy az le van írva.

Ki lehet heverni egy ilyen élményt?

Sokat gondol rá az ember, de ki lehet heverni. Utána még repültem két évig. Nem tört meg, de nem felejtettem el.

Az utolsó milyen gép volt?

2010-ben repültem utoljára vadászgépen, amit én vezettem, majd An–26-on, Jak–52-n, Gripen hátsó kabinban, de a nagy szerelem a MiG–29 volt. Talán úgy fogalmaznék, hogy ha háborúba kell menni, csak Gripen (JAS–39) – ha műrepülni kell, csak MiG–29-es. Dinamikusabb élmény. Volt lehetőségem a Gripent is kipróbálni, de nem akkora érzés, mint a MiG–29, bár a Gripen elektronikája sokkal modernebb.

Összefoglalva: volt önben egy óriási szabadságvágy, rááldozta a teljes életét, végig csinálta, most meg itt állunk a leselejtezett 29-es mellett, és ma már nem repül egyikük sem. Mi a végeredmény – mit mond most a szabadságról?

A szabadság odaát van. Az a konklúzió, hogy lehet a MiG nélkül élni, de fáj.

Hogy lehet ezt kibírni? Ez így pont olyan, mintha a szerelemről mondana le.

A repülés megmaradt. A vadászgépek iránti csodálatom is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy volt lehetőségem végig élni egy életet, amely a mi kis zárt világunkra jellemző, és az álmaimat közelebb hozta… ugye, csak nem lettem űrhajós. Kisgépekkel még repülök, ha nagy sebességgel szeretnék repülni, akkor sportgéppel még elvisznek egy-egy körre, de ez már nem ugyanaz.

Eljön az az idő, amikor az ember belátja, hogy fizikálisan már nem tudja kiszolgálni a vadászgépet. Ötven év fölött nem ajánlott egy ilyen géppel repkedni, amely képes a 10 G-t átlépni.

Az emberi váz nem erre van kitalálva.

Utolsó kérdés: ön boldog?

Igen. Bár boldogabb lennék, ha lenne egy saját repülőgépem, és akkor szállhatnék, amikor szeretnék. És nem parancsszóra. Vagy örömmel töltene el húsz évet vissza- ugorva az időben újraélni azokat a néha fájó, de vagány, büszkeséggel végigvitt ifjonti repülőéveinket. De ahogy Hegedűs „Gege” Ernő, volt századparancsnokom (Puma század) mondta: „Egyszer vége lesz mindennek, mint a botnak.” Szóval ez utópia, és ezt az eszemmel tudom. Sajnos.

Farkas Wellmann Endre

[email protected]