Jó arcnak látszani

A diákok szemében nyilván az olyan, aki az órán alvóval szelfit készít, majd összeköti a cipőfűzőjét. Kő-papír-ollóval dönti el, legyen dolgozat vagy se, és fanatikus Lady Gaga-rajongó. Esetleg kiugrál az ablakon, mint Nagy Ervin (alias Vasvári Szilárd) a tévésorozatban, a fizika­leckét demonstrálva.

Én persze nem vagyok biztos benne, hogy így születtek volna a Quintilianusok, Rotterdami Erasmusok, Apáczai Csere Jánosok, Öveges Józsefek. Számomra a jó tanár – amellett, hogy értett a diákok nyelvén – egyszerre tudott szigorú és következetes lenni, hiszen olyan tudással, bölcsességgel rendelkezett, ami miatt szégyellt nem tanulni neki az ember.

Tudom, ma már, az internet, vagyis a személytelen ismeretszerzés világában (ahol a kütyü mindenre kész válaszokkal szolgál) nehéz „jó arcnak” látszani. Egy olyan országban pedig tanítani is lehetetlen – egyesek szerint létezik ilyen –, ahol ha belerúg egy diák a pedagógusba, vagy ha az arcának elcsúfításával fenyegeti a nebuló családja, mert egyest mert neki adni, arról bizony mélyen hallgatni kell, nehogy rossz híre keljen az iskolának. Szóval ha valóban létezne ilyen ország, csak azt kívánom napjaink tanárainak – mélyen meghajolva előttük –, hogy ilyesmi ide soha be ne gyűrűzzön, és ne váljon ellenséggé se diák, se szülő, csak mert fegyelmezni próbálnak néha.