Bokortanyák fia: belőlük nőtt, mint fatörzsből gyönge ága

Nyíregyháza - Mészáros István soha nem feledi, honnan erednek a gyökerei, s egyszer talán még élni is tudna ott.

Spóner Hajnalka Nyíregyháza környéki bokortanyákat bemutató fotókiállításának részeként a paraszti- és a tanyavilág régi használati eszközeiből, tárgyi emlékeiből is láthatott a közönség július 18-án egy bemutatóra valót. A gyűjteményt Hajnalka egyik barátja, Mészáros István gyűjtötte és ajánlotta fel. A megjelent érdeklődők akkor lepődhettek csak meg igazán, amikor kiderült, hogy a 28 esztendős kiállítótárs 16 év gyűjtésének a terméséből válogatott. Nem nehéz utána számolni az ámulatba ejtő ténynek, hogy a Szent Imre Katolikus Gimnázium és Általános iskola tanulója már meglehetősen fiatalon – éppen csak a kamaszkor kapujába lépve – felismerte a régi tárgyak értékét és néprajzi jelentőségét.

Ő sem akarja a földet túrni

– A gyermekéveimet Vajdabokorban töltöttem, s már akkor a szívemhez nőttek a bokortanyák tárgyai. Először kis edénytöredékeket szedegettem fel, s nagy élvezettel próbáltam összeilleszteni a formátlan darabokat. A kiállításon is látható egy olyan szilkém, amit én magam restauráltam. Édesanyámék szülei – született tirpákok – a mi családi házunk szomszédságában laktak, édesapámék nagyszülei pedig az 1947-es áttelepítések idején kerültek ide a Felvidékről. Apámék tizenegyen voltak testvérek, a legidősebb közülük még Taksonyfalván született – sorolta a Debreceni Egyetemen végzett építészmérnök. – A paraszti élet nem könnyű létforma, a mai fiatalok aligha találnak már benne szépséget. Én is hamar rájöttem, hogy nem akarok mezőgazdasággal foglalkozni, de a kultúra és a táj szeretete felébresztette bennem a vágyat, hogy nem hagyhatjuk eltűnni ezt a régi világot.

– Ez az elköteleződés fordított a népi építészet felé is, miközben természetesen a modern építészetnek se fordítok hátat. A különleges tanyavilág szerencsére még nem tűnt el teljesen, de Hajnalka fotóin jól látszik, hova tart, s milyen sors vár rá. Ha nem próbálunk belőle megőrizni valamit, ahogy én is teszem 16 éve, akkor végérvényesen kiüresedik, sőt, megszűnik létezni. Én mindent gyűjtök, ami tetszik, ami megérint, vagy amit a néprajzi kötetekben is viszontlátok. Hasznom ugyan nincs belőle, nem is a nyerészkedés vezérel, csupán abból a csodából próbálok megőrizni valamit, ami régen még velünk volt.

Kérdez, jegyzetel, fotózik

Ez a „valami” pedig nem kevés: mára egy kisebb lakás van tele lapra szerelt bútorokkal, több ezer darabbal, a teljes gyűjteménynek a darabszámát pedig István meg se tudná saccolni. Fontos elmondani, hogy a gyűjtögetés mellett már-már szociográfiai munkát is végez, idős emberekkel beszélget, mindent felír, lefotóz, levéltárban kutat – egyszer majd komoly értéket hagyva ezzel a városra. Az álma egy interaktív, élővé varázsolt bokortanya-múzeum vagy tájház, amelyben a külsőségek mellett megmutathatja a gasztronómiát és az életmódot is.

Jó itt nyugalmat keresni

Egyébként nem kellett ahhoz magas kort megélnie, hogy már most vissza ne vágyjon időként ebbe a csöndbe, kiszakadva a mindennapok robotolós világából. Pedig már csak azon kevesek maradtak itt a tágabban vett rokonságból, akik még mindig ragaszkodnak a mezőgazdasághoz, a szűkebb család inkább a várost választotta életteréül. A magát jelenleg modellezésből fenntartó, vállalkozó mérnökember nemrég gondolt egyet, és visszatelepült a szülői házba. Korábban, az egyetemi évei alatt Debrecenben élt, de most dolgozgat a régi környezetében. Munkájának mívessége megmutatkozik azon a méretarányos, egy tirpák épületet formázó modellen is, amelyet szintén kiállított a megyei könyvtárban a többi tárgy között.

- Matyasovszki József -