Jól megtanulta odacsípni a képeket

Nyíregyháza - Családtagjai, barátai, volt munkatársai emlékeztek lapunk egykori fotóriporterére a megyei könyvtárban.

Fotó Hammel – így hívták a kollégái, s ez a becenév fogalommá vált Nyíregyházán és a megyében, egyúttal tiszteletet és elismerést tükröz. Nem volt olyan, az olvasók és az újságírók érdeklődésére számot tartó esemény, ahol ne tűnt volna fel kis fényképezőgépével. Fotói mára kordokumentumok, hű lenyomatai a folyton változó Szabolcs-Szatmár-Beregnek. Az egykor nyughatatlan, mosolyával mindenkit elvarázsoló, csendes fotóriporter, lapelődünk és a Kelet-Magyarország volt munkatársa, Hammel József néhány héttel ezelőtt örökre elaludt – rá emlékeztünk nemrégiben a megyei könyvtárban családtagok és barátok körében.

– Még volt lehetőségem elmondani neki, hogy fényképei bekerültek a megyei értéktárba. Alig akarta elhinni, s a rá jellemző szokott szerénységgel csupán annyit mondott, én csak tettem a dolgom – árulta el Sipeki Péter kollégánk, Hammel József unokája az Értékes esték hallgatóságának.

Nem lehetett haragudni rá

Egy, a kilencvenes évek végén vele készített interjúban Hammel József bepillantást engedett az életébe. Elmondta, hogy édesapja, a női-férfi szabó ugyanerre a pályára szánta mindegyik, így nyolcadik gyermekét is, ám neki ehhez semmi kedve nem volt. Már inas volt, amikor a nyári szünetben szülővárosában, a karcagi ligetben sétálva olyan gyerekekkel találkozott, akik egy lemezes fényképezőgéppel játszottak.

„Belenéztem, és meglepődve láttam, hogy fejjel lefelé mozognak az emberek. Kérdeztem, hogyan működik ez az egész, de magyarázatot akkor nem kaptam. Egyszer aztán egy szegény szabó, akinek a többi szakmabeli adott ebédet, megkérdezte tőlem, nem akarok-e fényképész lenni, mert az ottani mesternek tanulóra volt szüksége. Azonnal átvillant az agyamon, hogy ha másért nem is, azért fényképész leszek, hogy megtudjam, hogyan csípik oda a képet” – mesélte a kezdetekről a beszélgetés során.

Megpróbáltatásokkal teli, rögös út vezette a debreceni nyomdába, ahol eleinte korrektorként, majd újságíróként dolgozott. Amikor lehetősége nyílt arra, hogy átjöjjön a nyíregyházi szerkesztőségbe, egy percig sem habozott. Nehéz idők jártak akkoriban, veszélyesnek számított a nyomdászszakma. Így emlékezett erre az időszakra: „Mindig azt mondták nekem a nyomdásztársak, hogy vigyázzak, mert én fél lábbal mindig a börtönben leszek. Ezzel arra céloztak, hogy a szedők munkáját az ötvenes évek elején mindennap ellenőrizte az ÁVH egyik tisztje. Vigyázni kellett, ki mit mond vagy tesz – ez pedig nekem nem tetszett.”

– Aki nem ismerte Hammel nevét, az nem írt és nem olvasott. Már meglett férfi volt, amikor 1952 októberében a megyei laphoz került, én néhány hónappal később, 1953 januárjában csatlakoztam a szerkesztőséghez. Szinte gyerek voltam, aki felnézett a nála bölcsebb munkatársára. Igyekeztem hasonulni hozzá, sokat tanultam tőle úgy a szakmáról, mint a becsületről és tisztességről – ezt már Kopka János, egykori főszerkesztő mesélte, miközben a háta mögötti kivetítőn egymást váltották az archív felvételek. Az egyiken közösen ülnek egy csónakban, fiatalok, lapáttal a kezükben mosolyognak az objektívbe, egy másikon tejeskorsókkal koccintanak.

– Az ötvenes évek derekán fellángolt benne a fényképezés iránti szenvedély, de nem volt sem gépe, sem fotóriporteri státusz az újságnál. Vett magának egy régi, orosz kis fényképezőt, egy Lubitelt 550 forintért. Berendezett egy kis labort a szerkesztőség egyik fürdőszobájában, ott hívta elő a fotóit. Maximalista volt, mindig a legjobbra törekedett. Emlékszem, egyszer, amikor nem sikerült egy fotója, az előhívó lavórt úgy, ahogy volt, kiborította. Az emeleten volt a laborja, nem is nézte, ki jár alatta, így egy kolléga nyakába loccsant a folyadék. Pont ott voltam, így lenéztem, ki járt pórul. „Várj csak, Kopja Jani!” – rázta az öklét lentről dühösen, Hammel meg a hátam mögött, takarásban nevetett. Nem tudtunk rá haragudni, mindenki szerette – idézte fel egyik legkedvesebb közös történetüket Kopka János.

Minden újnak örült

„Siklósi Norbert volt a főszerkesztő, azt mondta, biztosít nekem egy újságíró státuszt, csak fényképezzek. Tőle kaptam az első vakumat is, egy tizenkét kilós amerikai monstrumot, azzal jártam a vidéket. Nem volt könnyű dolguk a sajtófotósoknak: ha pártemberek érkeztek, olyan nem volt, hogy nem sikerült a kép. Annak sikerülnie kellett!” – ráncolta össze homlokát a felvételen Hammel József.

Ahogy telt az idő, úgy változtak az igények is: azt a feladatot kapta, hogy próbáljon meg ellesett pillanatokat megörökíteni – ez nagyon tetszett neki. Mindig megtalálta a közös hangot az emberekkel, neki könnyebben megnyíltak úgy a földeken dolgozók, mint az íróasztal mögött ülők.

– Úgy örült mindennek, ami Nyíregyházán megépült! – jegyezte meg a nyugdíjas főszerkesztő. – Az erőteljes iparosítás kezdeteitől végigkísérte a fejlődés útjára lépő megyeszékhely változásait: ott volt a konzervgyár, az almatároló, a gumigyár, a Zrínyi-gimnázium, a megyei könyvtár alapkőletételénél és átadásánál, de fényképezett számtalan vidéki helyszínen. Megörökítette a fehérgyarmati, kisvárdai kórház építését, a záhonyi átrakó kialakítását, ott volt a szüreti szállításoknál – ezek mind-mind hatalmas élményként maradtak meg benne. Aztán ott volt a szovjet delegációk fogadásánál, búcsúztatásánál. Egy ilyen eseményről maga is beszámolt a vele készített interjúban.

„Nyikita Szergejevics Hruscsov Magyarországra érkezett. Ő egy egészen alacsony ember volt, míg a megyei fogadóbizottság tagjai szép szál legények voltak. Jó szokás szerint rögtön körülvették a párttitkárt, és sehogy nem bírtam a közelükbe férkőzni. Mit csináljak? – tettem fel a kérdést magamnak. Nem tudom, honnan, de vettem a bátorságot, és felléptem a kormányvonat első lépcsőjére. Már boldogan fényképeztem volna, amikor két erős kéz megragadta a grabancomat, és egy szó nélkül vagy három lépéssel arrébb tett. Közel négy évig voltam hadifogságban, jól beszéltem oroszul, szóltam, hogy nem kíváncsiságból fényképezek, hanem a megyei lap fotóriportere vagyok. Annyit mondott csak, hogy „Pázsáluj­sztá!”, és úgy ahogy levetett, visszatett a lépcsőre, talán még egy fokkal feljebb is. Ezzel a dolog el volt rendezve.”

„A barátom volt…”

– Fotó Hammel mindig pontos ember volt, soha nem késett el sehonnan – idézte fel Kopka János –, nehogy lemaradjon a legjobb pillanatokról. Egyszer jött a hír, Biszku Béla miniszterelnök-helyettes a megyébe látogat. Katika, Jóska felesége szépen felöltöztette Hammelt, sötét zakóban, nyakkendőben álltunk egy legelőből lett focipályán. Halljuk-látjuk, hogy jön a helikopter, Jóska elkezdett rohanni, és sietségében nem látta az előtte lévő vízzel teli árkot. Egyenesen beleszaladt. Amikor kimászott, mindene csupa sár volt, kivéve a fényképezőgépe, amit a magasban tartva óvott attól, hogy beázzon. Szegény, rohant tovább, hogy le ne késse az érkezőket – hát ilyen volt ő. Még ma is megnevettet, ha eszembe jut – mondta szemét törölgetve Kopka János, s csendesen hozzátette:

– A barátom volt. Nagyon hiányzik.

- Csáki Alexandra -