Hány keletes újságíró fér egy tűzoltó Trabiba?

Nyíregyháza - A legendás keletnémet autómárka első példányai a közelmúltban „húzhatták be” a hatodik ikszet.

Hatvan évvel ezelőtt, egészen pontosan a Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyvenedik évfordulóján gördült le a szalagról az első Trabant. A keleti blokk népautója a nevét is szovjet mintára kapta: a néhány héttel korábban fellőtt első szputnyik – magyarul útitárs – nevét fordították németre.

A keletnémet autógyár legsikeresebb modellje az 1964-ben bemutatott 601-es volt, amelyből 1990-ig több mint két és fél milliót gyártottak. A fejlesztéseket az alacsony ár megtartása miatt a vezetés nem engedélyezte, így a gépkocsi műszakilag fokozatosan elavult.

Az évforduló tiszteletére lapunk munkatársai felidézték a márkával kapcsolatos élményeiket, s egy fotó erejéig kölcsönkapták a nyíregyházi tűzoltók féltve őrzött, egyedi Trabantját is.

Han Solónak éreztem magam

A Mercedesből kipottyant svéd fiú extázisa a Trabantban.

Egy szép nyári napon, valamikor a ’80-as évek derekán irgalmatlanul nagy Mercedes gurult be ismerősöm udvarára: Svédországból látogatott haza egy disszidens.

A férfi kint alapított családot, felesége és két fia egy kukkot sem beszélt magyarul. Érkezésükre időzítve itthon frissen füstöltettek egy kis hazait, amiért nekem kellett sebtében elugranom, meg is kaptam hozzá egy Trabant kulcsát. Az idősebbik svéd fiú tartózkodó komolysággal álldogált a hajónyi „Merdzsó” mellett. Ahogy a Trabi felé lépdeltem, csak poénból intettem neki: „Na, jössz velem?” Egy másodpercig sem habozott, és mintha kicserélték volna: őszinte ámulattal a szemében indult meg a Trabanthoz, és kuporodott be a vezető melletti ülésre.

Nem túlzok: akkorára nyílt a pupillája, mint egy szemvizsgálatra előkészített gyöngybagolynak. Tekintete oda-vissza pásztázott a nem túl bonyolult műszerfalon, és amikor a kormány alatti váltót kezdtem el húzni-tolni, meg forgatni, szó szerint áhítat lett rajta úrrá. Minden mozdulatomat úgy leste, hogy kezdtem magam Han Solónak érezni az Ezer­éves Sólyom pilótafülkéjében.

Mire kiértünk a város határába, az extázis szélére került. Rámutattam a kormányra: „Kipróbálnád Kispajtás?” Balga kérdés volt… Széles vigyorral az arcán pöfögött a földúton, s mikor visszaadta a volánt, már csak testben volt mellettem, lélekben messze járt, csöndes révületben igyekezett feldolgozni az élményt.

Este az apja tolmácsolta a hálás köszönetét, s azt is elmondta, a fia alig várja, hogy otthon elújságolhassa mindenkinek: Trabantot vezetett! Megértő mosolyom ügyesen palástolt némi fölényességet… Megpaskoltam a vállát, majd felmutattam slusszkulcsot, nemzetközi jelzéssel ajánlva fel egy cserét – de annyira azért nem kábította el a kétütemű legenda…

- Nyéki Zsolt -

A lökhárítóra kötött vontatókötél esete

Nem minden „testrésze” volt alkalmas a vontatásra.

Hogy a Trabi a legnagyobb hidegben is pöccre indul-e reggel, az már az előző esti leállításnál eldőlt. A gázfröccs, szívató kombóval elkerülhető volt a másnapi többszöri indítgatás, ami azért néhány keleti autónál szükségszerű volt, megkönnyítve a lakótelepen élők ébredését.

Nem emlékszem olyanra, hogy a Trabimmal az út szélén kellett volna vesztegelnem, de nem mindenki volt ilyen szerencsés. Jó barátom szólt, hogy el kellene vontatnia a Trabiját a szerelőhöz. Meg is találtam a vontatókötelet, a szemet, amelyre fel kellett volna kötni, azonban nem, így abban maradtunk, kössük a lökhárítóra, amiről hamar kiderült, hogy legalább olyan jól nyúlik, mint a rágógumi. Alig ötven méter megtétele után a gyalogosok a fejüket fogták a látványtól: a lökhárító V-alakban megnyúlva vált el az autótesttől, a kötél pedig éket vágott benne. Új problémaként meg kellett oldani a lökhárító javítását, lehetőleg úgy, hogy a szülők arról ne szerezzenek tudomást.

Mán kolléga ezermester Gyula szomszédjában volt minden bizodalmam, de ahogy forgatta a sérült alkatrészt, egyre csak a fejét ingatta. Így hát a Gyekis autósbolt felé vettem az irányt, ahol volt készleten lökhárító, a lépcsőházunkban meg autószerelő, aki titoktartás mellett el is vállalta a szerelést, fényezést. Másnapra kaptam időpontot, de azért megforgatta a kést a szívemben epés megjegyzésével: „Jobban jártál volna, ha a kilincsre kötöd a kötelet.”

Már csak az esti parkolásra kellett odafigyelnem, hogy az ablakunkból ne látszódjon, azon az éjszakán lökhárító nélkül alszik a Trabi. Miután betolattam a házunkkal szemközti parkolóba, úgy állítottam le, ahogy azt jól megtanultam: nagy gázfröccsel, szívatóval.

- Bodnár Tibor -

„Mi ez, autóbusz?”

Heten egy Trabantban, rendőri „felügyelet” mellett.

Közel harminc évig mondhattam magam Trabant-tulajdonosnak. Az elsőt 1972-ben kaptam, s ezzel együtt három darabot nyúztam el. A legfeltűnőbb a legutolsó volt, a szép „kislibazöld” színével.

Rengeteg szép emlék fűződik hozzájuk, bejártam velük szinte az egész Közép-Európát. Megesett, hogy cserbenhagytak, de a legtöbbször célba ért velük az ember.

A hetvenes évek elején történt. A kocsim miatt igen népszerű lettem a barátok között, egy-egy szombat este egyik buliból (bálból) mentünk a másikba. Megtörtént, hogy többször is kellett fordulnom, hogy mindenkit elvigyek.

Egy alkalommal velem együtt heten kellett, hogy eljussunk egyik helyről a másikra. Nem volt kedvem visszajönni, mondtam a fiúknak, üljön be mindenki. Mikor megérkeztünk a bálba, kezdtek kikászálódni a kocsiból a barátaim. Nem vettük észre, hogy néhány méterre ott áll a helyi körzeti megbízott. Mire hátulról – az egymás ölében ülők – kipréselték magukat, s a csomagtartóból is előkerült egy ember, meglepetten láttuk meg a bennünket számláló rendőrt.

Ő némi döbbenet után, nekem szegezte a kérdést: „Mi ez, autóbusz?” Már kalkuláltam magamban, hogy hány részre osztom a büntetést, amikor némi magyarázkodás után annyit mondott: „Ez többé elő ne forduljon!”

Hatott a dolog, igyekeztem betartani a szabályokat, de ezt követően a Trabantomat a haveroknak csak autó­buszként emlegették.

- Dankó Mihály -

Szétlőtt házak között

Idestova bő két évtizede annak, hogy egy Trabant utasaként részese lehettem a horvát kalandnak. A polgárháború még olyannyira friss emlék volt, hogy alig pöfögtünk át a határon, már sorozatban láthattuk a szétlőtt házakat. Mivel akkoriban a sztráda még korántsem épült ki annyira, mint ahogy mostanság kinéz, olykor vadregényes utakat bejárva jutottunk el az Adriai-tengerig.

A kilencvenes évek közepén is felhúzott szemöldökökkel illették a járgányt, ami nekünk elismeréssel ért fel – ha nem is gyorsan, de célratörően haladva értünk le a hegyi szerpentineket is legyőzve. Krk szigetén pedig akkora felhőszakadásba szaladtunk bele, hogy az ablaktörlő legerősebb fokozata is kevés volt a biztonságos közlekedéshez. Az emlék kitörölhetetlen.

- Ladányi Tóth Lajos -

Grófi család sarja

Tél közepén születtem, édesapám egy kölcsönkért Nagypolszkival vitt haza a kórházból, a saját autója – egy okkersárga Trabant kombi – fűtését ugyanis elégtelennek ítélte a fuvarhoz. Óvodásként én is hasonló véleményt alakítottam ki, de a didergésen kívül csupa jó emléket őrzök a típusról: gond nélkül elvitt Csehszlovákiába vagy a Szovjetunióba éppúgy, mint Bécsbe, amikor kétkazettás magnóért indultunk.

Nem hozott nagy változást a család életébe a következő autó – egy fehér Trabant kombi –, de én egy grófi család sarjának érezhettem magam abban a néhány napban, amíg nem vitték el a régit, s reggelente választhattam, melyikkel induljunk az iskolába.

Vancouver mellett, a 2010-es téli olimpiai játékok színhelyétől egy kőhajításnyira parkol Rolf szebb napokat is látott kétüteműje.  Fotó: Hoványi Péter

- Hoványi Péter -

Mire jó a generátor?

A Bosch csoport keltette életre A mérnökök játszótere elnevezésű rendezvényt, amelyen elindult az akkori Nyíregyházi Főiskolán verbuválódott Lelkes Gépészek csapat. Napkoron építették éjjel-nappal a szerkezetüket, és előfordult, hogy a szélsőséges időjárás miatt öt napig nem volt áramuk. Első lépésben egy benzinmotoros fűnyíróról leszedték a kést, majd a helyére raktak egy ékszíjtárcsát. A fűnyírót feltették egy vasállványra, az állvány sarkához egy Trabant generátort rögzítettek. A kettő közé feltették az ékszíjat, így a hajtást meg is oldották. A generátorra rákötöttek egy 12 voltos autóakkumulátort, az akkumulátorra egy invertert. Kovács Péter csapatkapitány mellett a legénységet Krajnyik Károly, Pálóczi József, Petrohai Bence és Schneider Krisztián alkotta.

- Ladányi Tóth Lajos -

A négykerekű hálószoba…

Trabant-szálló az ukrán határon – meccs helyett.

Sohasem felejtem el azt a dátumot: 1992. június 10-e volt, a labdarúgó-Európa-bajnokság első napja. S hogyan kötődik egy sport­esemény egy Trabanthoz? Az alábbi sorokból kiderül.

Aznap reggel Balogh Géza kollégám Trabantjába pattanva elindultunk Tiszabecsre és a magyar–ukrán határ túloldalán fekvő Tiszaújlakra anyagot gyűjteni. Jártunk Tiszapéterfalván és Tiszabökényben is, megcsodálhattuk az arrafelé sekélyebb, de gyorsabb sodrású Tiszát. Minden a tervek szerint alakult, hiszen 18 órára már az ukrán határállomáson álltunk, abban reménykedve, hogy az este kezdődő nyitómérkőzésre hazaérkezünk.

Csakhogy eltelt egy fél óra, s mi nem jutottunk a várakozók sorában előrébb. Aztán eltelt kettő, majd három óra is, amikor már kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy az ukrán határőrök kezében a sorsunk, s ők bizony úgy akarják, hogy másnap hajnalig mi már ne lépjük át a határt.

Nem volt mit tenni, a határon töltöttük az éjszakát, a Trabant lett a hálószobánk. Talán nem kell ecsetelnem, milyen volt benne az alvás. Nem tudtuk hová hajtani a fejünket, nem tudtuk hová kinyújtani a lábunkat. Gyötrelmes éjszakánk volt, alig vártuk, hogy hajnali fél ötkor felemelkedjen az ukrán sorompó, s végre mehessünk haza. De nem panaszkodom, hiszen nekünk legalább tető volt a fejünk fölött, s volt hová beülnünk. Várakoztak velünk ugyanis olyanok is, akik gyalog jöttek át a határon…

- M. Magyar László -

Az a fránya tartalékra váltó csap

Akinek valaha is volt Trabija, kisregényt írhat a sztorikból. Magam is így vagyok vele. Az NDK-s gyártmány mai szemmel igencsak puritán felszereltséggel bírt. Üzemanyag-visszajelző nem volt, a jó huszonhét literes, keveréket tároló tank tartalmát egy műanyag lappal lehetett ellenőrizni. A jobb oldalon, az anyósülés előtt volt egy csapocska, amellyel tartalékra lehetett váltani a tankot, ekkor még kb. négy liternyi „kerozin” volt benne. No, erről a csapváltásról lehetett gyakorta elfeledkezni… Egyszer a haverokkal „rajoltunk”, letekert ablakkal hasítottunk majd’ hatvannal a Szarvas utcán, amikor jött a félreismerhetetlen tünet, majd leállt az autó. Végérvényesen kiürült a tank. A legközelebbi benzinkút a Széna téren volt. Odáig toltuk a szürkét, át a belvároson, délutáni csúcsforgalomban. Bónuszként mindenki kormányozhatott néhány száz métert…

A kaszninak, a préselt lemeznek nem csak hátárnya, előnye is volt. Az önindító gyakorta bekrepált, rendszerint váratlanul, és általában jelzőlámpákhoz közeledve. Sokszor megesett, hogy a Kelet áruház előtti kereszteződéshez a Kossuth utcán közeledve igyekeztem mindig elsőnek lenni a váltásnál. Hagytam jó tíz métert, és mivel ismertem a lámpák váltásának sorrendjét, még nekem javában pirosat mutatott, amikor kipattanva az autóból, bobosan nekiduráltam magam. Toltam, a leeresztett ablakon átnyúlva kormányoztam a Trabit, majd a lámpa alá érve bevágódtam az ülésre. Kettesbe rakva kiengedtem a kuplungot, mire a motor beugrott. A mögöttem autózók és a járókelők bizonyára jót derültek a mutatványon. Egyébként a jó öreg szürkével még költözködtem is, a heverőt például a tetején szállítottam…

- Mán László -

Tizennyolc gólya és egy dinnye a kombiban

„Zöld Trabantot látok, szerencsét találok!” – kántáltuk gyermekként a kilencvenes évek elején, amikor már főként nyugati autók húztak el a ház előtt, kiszorítva a keletnémet papír-Rolls-Royce-t a panelek parkolóiból. Nekünk soha nem volt kocsink, a tágabb családban sem tépte a kilométereket senki Trabanttal, így egészen a főiskola előtti nyárig kellett várnom, hogy beülhessek egybe. A gólyatáborban ugyanis azt a feladatot kaptuk, térképezzük fel, hány – a felnőttség küszöbén álló, enyhén ittas – hallgató fér el egy kombi Trabiban. Nekiveselkedtünk, s kezünkben a megőrzésre ránk tukmált dinnyével – nevezzük Wilsonnak, mert úgy hívták – egyesével, a másikat könyökkel és talppal támogatva behajtogattuk magunkat a járgányba. Recsegett az alváz, nyögött a nép, izzadságban úszott a csoport, de megérte, mert mi húzhattuk be a feladatért járó maximális pontszámot. Kapaszkodjanak meg: tizennyolcan ültünk, feküdtünk és röhögtünk visítva az ötszemélyes kombiban. Ja, és Wilsonról sem feledkeztünk meg.

- Csáki Alexandra -

[related-post post_id="3718782"]