Tavaszi szél vizet áraszt

Amikor a természet kimutatja a foga fehérjét, akkor bizonyosodik be igazán, mennyire tehetetlen, gyenge lény az ember. Százemeletes felhőkarcolókat építünk, meghódítjuk a világűrt, milliók életét kioltó betegségeket törlünk el a föld színéről egy ampullányi orvossággal, de tehetetlenül állunk, ha a mennyország kapuját kormozzák az erdőket megtizedelő lángok, ha papírfecniként kapja fel a szél az autókat – és igen, akkor is, amikor megállíthatatlanul zúdul le folyóinkon a jeges víz. Csáki Alexandra jegyzete.

Nem alaptalanul félünk itt, az ország keleti csücskében. Még élénken él az emlékezetünkben az a tizenöt évvel ezelőtti ár, mely a földdel ­tette egyenlővé a beregi falvakat, amikor Tarpánál a súlyos víztömeg átszakította a gátat. Tavaly nyáron eltölthettem néhány napot Tákoson, s míg bebarangoltuk a környéket, saját szememmel láthattam a katasztrófa sújtotta településeket másfél évtizeddel a természet pusztítása után. A jólét látszatát keltő, csinos kis házak sorakoztak egymás mellett, az öreg diófák alatt ápolt parkok csábították játékra a gyermekeket – akik sehol sem voltak. Az újjáépült Beregből ugyanis vagy elmenekültek, vagy munka híján a legközelebbi városba költöztek a fiatalok.

Csak az öregek maradtak, akik az egész életüket a szülőfalujukban töltötték, és már nem tudnának máshol megszokni. S bár tisztában vannak azzal, hogy bármikor megismétlődhet a 2001-es tragédia, amiben ­mindenüket elvesztették, ami után hosszú évekig tartott, míg ismét a saját otthonukban hajthatták álomra a fejüket, maradnak. Akkor is, ha a tavaszi szél vizet áraszt. Újra.

- Csáki Alexandra -