Elmúlás – emlékezés

A születés és a halál az élet titokzatos, varázslatos nagy fordulói, gyakorlatilag a legsarkalatosabb időpontok földi szerepeink során. E két lényegi tényező közül minden év ezen időszakában az utóbbi, a halál az, amely beárnyékolja a napjainkhoz társuló érzéseket, tennivalókat. Rózsáné Bóna Bernadett írása.

Ekkor kerül előtérbe az elmúlás tudata, életünk törékeny valója. Ilyenkor visszatekintünk a múltba és emlékezünk azokra, akik már elmentek e világból. Ahogyan felfedezhető mindez ma is, ugyanúgy tapasztalható volt régen is, a nagyvárosban élőktől a legapróbb faluban lakókig mindenhol. Egykor a parasztemberek, akik szimbiózisban éltek a természettel, nap mint nap érzékelték a születés és az elmúlás lenyűgöző misztikumát az állatok, a növények világán keresztül. Mindez természetes volt számukra. Manapság azonban életünk teljes spektrumát irányítani akarjuk, szeretjük azt hinni, hogy mindenre hatással lehetünk, és nehezen vesszük tudomásul, ha máshogyan alakul sorsunk, mint ahogyan elterveztük.

Ami anno a parasztság számára egyértelműen befolyásolhatatlan volt, azt megpróbálták elfogadni, amit azonban nem tudtak, de meg akartak változtatni, azt „kezelték” hittel, hiedelemmel, szokással, rítussal, és ami a legfontosabb: a közösség erejével. „Mindennek megvan a maga ideje!” Tudjuk. De az elmú­lást, a halált elfogadni az egyik legnehezebb feladat életünk során. A mély fájdalom, ami szeretteink elvesztését övezi, idővel tompul, de nem múlik el. E fájó érzés enyhülésében ma sokkal inkább számítunk családtagjainkra, barátainkra, míg a falvak egykori lakói olyan közvetlen kapcsolaton nyugvó közösségeket alkottak, ahol a szokások nemcsak a rokonok segítségét nyújtották, hanem a szabályokkal egy erősebb „szociális háló” védelmét is. Például a meghatározott gyászidő, a gyászviselet, a vidám cselekedetekre vonatkozó tilalmak, a gyászmisék, az emlékharangozások, és nem utolsósorban évről évre a mindenszentek, a halottakra való emlékezés mind-mind az elvárt cselekedetek és az ahhoz kapcsolódó megfelelési vágy mentén segítették át az embereket a nehéz időszakokon.

Ma már számtalan leírást találhatunk arról, hogy miről szólt, mihez köthető, miben különbözik a mindenszentek és a halottak napja. Manapság azonban a gyakorlatban társadalmunk tagjainak nagy száma a november elsejéhez, illetve az azt megelőző és azt követő napokhoz köti azokat a már hagyománnyá vált cselekedeteket, amelyek a halottaik megemlékezéséről, a feléjük irányuló tiszteletadásukról szól. Ez jellemzi országunk minden egyes szegletét ezeken a napokon, még ha azok ugyanazon irányba mutató, mégis különböző árnyalatokban, mélységekben, tevékenységekben mutatkoznak is meg. Mindezt ma már nem tekinthetjük közösségi cselekedeteknek, hanem sokkal inkább egyének, családok hasonló irányultságú tradícióinak, amelyeket külső tényezőként erősít a munkaszüneti nap ténye.

Összességében azt érdemes látni, hogy egy ősi gyökerekből táplálkozó szeretetre, emberségre, szociális érzékenységre épülő szokást táplálunk, amit cselekedeteink mintáin keresztül adunk át gyermekeinknek. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy amikor felnőnek, egyfajta belső késztetéssel gyakorolják és örökítsék ők is tovább az emlékezésnek ezt a módját. Hiszen a jövőben, ezeken a novemberi napokon ránk fognak majd visszagondolni, és megállnak sírjaink mellett, hogy meggyújtsák az emlékezés gyertyáit. Ott lesz majd fontos, hogy emberként tudjanak azonosulni és szembenézni akár a fájdalmasan perzselő érzésekkel, amelyek megállíthatatlanul törnek elő, akár a szelíden melengetőekkel, melyeket elmerengve idéznek fel.

Rózsáné Bóna Bernadett

Szerzőnk a Szellemi Kulturális Örökség Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szakmai referense