Romos póz

Nem kell ezt ennyire felfújni – mondták néhányan, amikor azon háborogtam, hogy magyar fiatalok Pompei oszlopain ugrálva okoztak közfelháborodást Olaszországban. „Azokban a romokban nem is lehet kárt tenni! Az olaszok csak azért balhéznak, mert utálnak bennünket, különben is: az amerikai vagy a japán turisták jobbak? Na, ugye!” Száraz Ancsa jegyzete.

Ezek szerint velem van a baj, én ugyanis tisztelem azt az országot, amelynek a földjére lépek, és betartom a szabályait akkor is, ha távol állnak tőlem. Ezért vettem fel szent öltözéket (térd alatti ruha, vállat fedő felső) az óriási hőségben Jeruzsálemben, és ezért nem szólaltam meg az Olajfák hegye lábánál a Nemzetek templomában – a helyiek annyira tisztelik, hogy beszéddel nem szentségtelenítik meg. És ezért nem készítettem fotókat a milánói Maria delle Grazie templomban sem, Leonardo Utolsó vacsoráját látva. A termet a világháborúban bombatámadás érte, de a freskó sértetlen maradt. Ha a történelem megkímélte, én ne tehetnék meg ennyit érte? Elavult hozzáállás, belátom. Sem Pompei, sem a híres festmények vagy épületek nem a sajátjaink. Nem szórakozhatunk ezekkel kényünk-kedvünk szerint, mert lesznek, akik évek, évtizedek múlva is szeretnék majd látni. És ha nem adjuk meg nekik a kellő tiszteletet, aligha lesz mit.

- Száraz Ancsa -