Akik a jövőt építik

Minden év októberének első hétfőjén tartják meg világszerte az Építészeti Világnapot az Építészek Nemzetközi Szövetsége döntése alapján. Magyarországon 1988 óta rendeznek hasonló megemlékezést azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet az ember környezetét meghatározó módon alakító építészetre. Végh József írása.

Egy építésznek alapvetően két dolog okozhat gondot. Az egyik, ha sok a munkája, a másik, ha kevés. A ma építésze az elmúlt évek változatosságának köszönhetően mindkét helyzetet megtapasztalhatta. A pesszimisták leépítették a létszámot, netán bezártak, külföldön próbáltak szerencsét bármilyen munkát vállalva. A szívósabbak kitartottak, kevesebb munkához kevesebb munkaórával, pótcselekvéssel, rokonszakmákba történő, ideiglenes meneküléssel, előrehozott gyerekvállalással, a tartalékok felélésével, azaz változatos túlélési technikákkal.

A szűk esztendők után tavaly, és úgy tűnik, az idén is kellően leterheltek az építészirodák, a társ-, azaz mérnöki szakmák egyaránt, sőt a társakat illetően a komolyabb munkáknál nem ritkán importra is szorulunk. Az persze a jobbik eset, ha a generáltervezői szerepkör helyben marad, azonban nem ritkán a teljes tervezői-műszaki gárda messziről jön, hozza a bel- vagy külföldi beruházó, mi pedig, a helyi szakma­gyakorlók hoppon maradunk. Szerencsére nem ez a helyzet az általános, megyénk tervezői időnként sikeresek a megyehatáron túl is, akár a szomszéd megyékre, akár a Dunántúlra, netán Budapestre gondolunk. Nyíregyházi tervezője volt a majdnem megépült új Nemzeti Színháznak, mi adtunk Integrált Településfejlesztési Stratégiát Észak-Magyarország huszonnégy járási székhelyének, kórházat tervezünk Székesfehérváron, ipartelepet India gazdasági központjában, Maharahstra államban, és még folytathatnánk a sort.

Képesek vagyunk időnként az országos építészszakma figyelmét is felkelteni. Az építészet és a turisztika világnapjához egyaránt kötődve immár negyedik alkalommal rendeztük meg a Plan-net.hu Településfejlesztési Konferenciát, ezúttal kifejezetten elmélyülést és empátiát igénylő témakörben, a történeti városrészek rekonstrukciói és a turizmus összefüggéseiről. Beszéltünk a múlt értékeinek megbecsüléséről, a „jelen és jövő nem létezik a múlt ismerete és tisztelete nélkül” itt is érvényes, örök igazságáról. Hallottunk a diósgyőri és a nagyváradi vár megújulásáról, a hajdúböszörményi zsinagóga újjászületéséről, a Budai vár tövében új életre kelt Várkert bazárról. Meglátogattuk a kállósemjéni Kállay-kúria és Emlékpark létesítményeit. És megtudtuk a régi-új igazságot, hogy mint az élet oly sok területén, a turizmus világában is elengedhetetlen az építészek és persze az elmaradhatatlan mérnökszakmák közreműködése.

Az építészek munkájának szakmai felügyeletét a Magyar Építész Kamara és annak megyei szervezetei látják el, néhány éve a Miniszterelnökség irányítása mellett. A korábbi, évek óta tartó apátia és rosszkedv az építészek világában oldódni látszik, új szelek fújnak a Miniszterelnökség felől. Elindult az építésügyi bürokrácia csökkentése, robbant a CSOK-bomba a lakásépítés világában, és talán az uniós pénzek is tartósan felpezsdítik az építőipari, beruházói piacot. Mi, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei gyökerű, itt élő és alkotó építészek akár elégedettek is lehetnénk, de azért mégsem miden tökéletes. A megyei építészkamara taglétszáma folyamatosan csökken, a szakma öregszik, ünnepnap a kamara háza táján, ha egy-egy fiatal építész belépésével gyarapszik a tagság.

Az ország több intézményében vérrel, verejtékkel, hat-hét év alatt lehet megszerezni a hőn óhajtott építészdiplomát, melynek hagyományos presztízse, a szakma vonzereje azonban sajnálatosan meggyengült. Az utánpótlás minősége, a felvételi ponthatár a kellő érdeklődés hiányában méltatlanul lecsökkent, ami előrevetíti a jövő építésztársadalmának minőségi gyengülését. Elgondolkodtató tény, hogy a végzős mérnökök között a statisztikák szerint a friss diplomás építészmérnökök számíthatnak a legalacsonyabb kezdő fizetésre annak ellenére, hogy a legkomplexebb tudást, a közreműködő további mérnökök munkájának értését, koordinálását, netán irányítását a szakmai gyakorlat alapvetően az építésztől várja el. Persze a pénz nem minden.

Ma az ünneprontás legcsekélyebb szándéka nélkül az építész szakma presztízsének és vonzerejének csökkenésével, az elégtelen utánpótlással, a szakma elhagyásával, az ideiglenes vagy végleges kivándorlással is szembe kell néznünk. És még nem szóltunk a minimális tervezési díjak kérdésének megoldatlansága miatt gyakran elégtelen jövedelmezőségről, a túlhajszoltságról, a regenerációra, az önképzésre jutó idő és energia elégtelenségéről. Az ünneplést töltsük hát szerényen: bőven van még tennivaló az építészek háza táján!

Szerzőnk a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területi Építész Kamara elnöke