Zene, zene, zene

Nekem a zene, a zene, a zene, zene kell... – nyomta az LGT. És valóban a zene kell mindenkinek. Ám nem ugyanaz. Mán László jegyzete.

A komolyaknak Bartók, Bach, Csajkovszkij, vagy éppen Smetana az érték, a sokárnyalatú dzsesszt kedvelők Ella Fitzgeraldra, netán Charlie Parkerre, vagy a többi világsztárra esküsznek. Aztán a könnyedebb műfajokban igen sokszínű a paletta, a rocktól a rapig, a poptól a punkig, a folk­tól a funkyig, és akkor még nem is szóltunk a népzenéről, az igényesnek mondható világzenéről és a sokak körében kedvelt mulatósról.

Sokak szerint – én is vallom – kétféle zene van, műfajtól függetlenül. Jó és rossz. Ami valakit bármilyen módon megfog, az a jó, ami nem tetszik, az a rossz. Miért jó a zene? Mert ha kell, megnyugtat, ha kell, felpörget. Hallgathatjuk, ha rosszkedvűek, letörtek, fáradtak vagyunk, vagy ellenkezőleg, feldobottak, vidámak, vibrálók.

A zene üzlet is, nem is rossz, és nem csak annak, aki ügyesen sáfárkodik tehetségével. Ám a zene továbbadása, közvetítése felelősség is. Sokan hánynak fittyet erre, hiszen a pénz beszél, a fellépő meg „pléjbekezik”. Ma már Dunát lehetne rekeszteni a neve van, de tudása nincs előadókkal, akik a gagyi jelzővel bízvást minősíthető produkciójukkal egy nap több helyen is kaszálnak. Ez kell a népnek – hangoztatják menedzsereik. Szerintük azért kapják ezt, mert ezt eszik. Holott ezt eszik, mert ezt kapják, pedig ehetnének mást is...

- Mán László -