Kaptafák és suszterek

A világunk, ami talán soha nem volt tökéletes, s manapság különösen nem az, a társadalmi mobilitást egyre hektikusabban alakítja. Hol indokolatlanul felemel, hol kíméletlenül a mélybe taszít, hol kényeztet, hol semmibe vesz. Matyasovszki József jegyzete.

Az életpálya kiválasztásában is egyre több a csábítás, mint az elhivatottság. Sokan a könnyebb élet reményében fordulnának el a kétkezi munkától, s törnek elegánsabb posztokra, s csak ritkán fordul elő, hogy magasan kvalifikált fejek – megundorodva az úri huncutságoktól – szépapáik szerszámai után nyúlnak. La Fontaine úgy mondaná, hogy néhány ökör vezetői székre vágyik, sok lúd disznót győz, a maradék oroszlán pedig vagy a porondon produkálja magát az idomárok ostorcsattogásainak engedelmeskedve, vagy áruba bocsájtja a tehetségét. Ma ez az utóbbi gyakran a külföldre menekülést jelenti, ezért van nálunk is hol a szakmunkásokból és a sofőrökből, hol pedig orvosokból munkaerőhiány, mikor mire van (vagy éppen nincs) szüksége a nyugatnak. Ne is csodálkozzunk hát, ha kinn van a fenekünk a nadrágból, vagy lukas cipőben kell járnunk.

Suszter maradjon a kaptafánál! – figyelmeztetett az egykori verdikt, ami legfőképpen kikristályosodott emberi bölcsességet hordozott, s csak időnként tükrözte egyesek társadalmi hovatartozást bebetonozó, hierarchikus osztályszemléletét. Mindez persze nem tegnap volt, hiszen susztert már nagyítóval se nagyon találhatunk, de a szólás máig nem kopott ki a közbeszédből. Vagyis ma sem ártana, ha mindenki csak olyanba ütné az orrát, amihez ért, s a képességei emelnék az embert, s nem a hovatartozása. Miközben az se volna baj, ha mindenki ott szolgálna, ahol szolgálatra született.

Matyasovszki József