Nézőpont: Megértük a pénzünket

Ha annyi időt töltöttem volna orvosnál, fogorvosnál, amennyiről igazolást mutattam be az általános és középsuliban, most blend-a-med mosolyom lenne, és a fejem, akarom mondani, a gerincem se fájna. Palicz István jegyzete.

A legemlékezetesebb „iskolai távollétem” az volt, amikor szakközépben az egyik osztálytársamat, aki szintén megérte a pénzét, versmondó versenyre küldte az osztályfőnökünk, engem pedig kijelölt mellé kísérőnek. A jeles, illetve sok tantárgyból éppen csak elégséges előadóval egyetemben én is két nap múlva kerültem elő, hiszen a megmérettetést egy felkészülési nap előzte meg, s amikor az ofő emiatt számon kért, kijelentettem: erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy az ifjú szónokot ne csak a verseny, hanem a gyakorlás pillanataiban is támogassam a jelenlétemmel. A sokat tapasztalt tanerő ezt hallva már képtelen volt megőrizni a komolyságát, a könnye is folyt, úgy nevetett a frappáns feleleten. Végül megúsztam igazolatlan hiányzás nélkül.

Szóval lógtunk, amennyit nem szégyelltünk – és nem különösebben voltunk szégyenlősek. De a legtöbben azért tudtuk, hol a határ. Tisztában voltunk vele, hogy előttünk állnak a szakvizsgák, az érettségi, és csak úgy van esélyünk arra, hogy egy szép napon diplomás munkanélküliként haljunk éhen a már akkor is egyre „jobban” teljesítő Magyarországon, ha nem rúgatjuk ki magunkat, és valamelyest komolyan vesszük a tanulást.

Persze, ahogy most, úgy akkoriban is voltak olyan diákok, akik csak enni, melegedni és bajt keverni jártak a suliba, ha egyáltalán bejártak. És a baj szerintem itt kezdődik. Ezt ismerte fel némi fáziskéséssel a kormány, amikor – nagyon helyesen – úgy döntött, megregulázza az iskolakerülőket, és motiválttá teszi a nemtörődöm szülőket. A következő lépés talán az lehetne, hogy amolyan ösztöndíjszerűen, a tanulmányi eredményektől is függővé tegyék az iskoláztatási támogatás mértékét.

- Palicz István -