Október hatodika a nemzeti gyász napja

Október 6-án, a nemzeti gyász napján emlékezünk az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot követő véres leszámolásra, a tizenhárom aradi tábornok vértanúságára, Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök mártíromságára.

És a gyász napján sorjáznak a kimondott vagy félig kimondott kérdések: mi a vértanúság, van-e szüksége a kisebb-nagyobb közösségeknek a vértanúikra, a ma embere ráérez-e mártíriumot vállaló ősei lelkére, erkölcsileg gazdagabb lesz-e általa?

A középkor embere számára a mártirológia az egyházi irodalom sajátos területe (műfaja) érzékelhetővé tette a mártírium lényegét. Jól megkülönböztette például a hős fogalmától. A hős fogalma a történelmi időben és térben is változó kategória volt – ma azt mondanánk, túlságosan a korszellem függeléke. A mártír fogalma hosszabb távra érvényes erkölcsi választást, állandóbb értékek vállalását jelentette, jelenti.

1849 októberében a Habsburg hatalom logikája, a birodalmi érdek nem tekintette elegendő válasznak a rebellióért a világosi fegyverletételt. A teljhatalmat kapott Haynau bosszúja a leszámolást megalázónak is szánta. A győztesek úgy érezték, Batthyány Lajos és a tizenhárom tábornok kivégzésével nemcsak a forradalmat és szabadságharcot fojtották vérbe, hanem a nemzet szabadságvágyát is.

De a gyászból, a mártíriumból megszületett a remény sokféle arcban, sokfelé látták felbukkanni Petőfit, a lánglelkű költőt, reménykedtek Széchenyi meggyógyulásában, s várták, hogy Kossuth újra üzeni, amikor mindnyájunknak el kell menni. Egy dicső forradalom és egy nagy gyász együtt táplálták a nemzet élniakarását. Ezért október 6-án, 1848-49. egész időszakára, hős forradalmunk és szabadságharcunk dicsőségeire is emlékezni kell.

Batthyányi Lajos nagyívű pályája, úgy tűnt, azzal koronázódik meg, hogy a vasakaratú, művelt arisztokrata - azáltal hogy a számottevő politikai erők őt fogadták el leginkább - az első miniszterelnök lett. Nem volt forradalmár, de öntudatos hazafi volt. Vállalta, amit neki rendelt vállalni a sorsa, mert magyarságát és a becsületét fontosabbnak tartotta, mint az életét. Pályája a miniszterelnökségnél is magasabbra ívelt - a nemzet vértanújává vált.

A tizenhárom aradi tábornok dilemmája is rendkívüli. Katonaként korábban esküt tettek a császárra és most hívta őket a haza. A végzet úgy hozta, választani kellett: az eskü becsület nélkül vagy a becsület az eskü megszegése árán. Eskü - becsület. A nemzet, a haza parancsát, a magasabb erkölcsi parancsot választották, amelyet életüknél is fontosabbnak tekintettek.

Ők tizenhárman: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly.

Egyikük sem védekezett a vészbíróság előtt. Mártíriumuk katonai büszkeséggel, személyes bátorsággal, hazafiúi önérzettel vállalt tett.

De van ennek az ünnepnek egy elvontabb, mélyebb érzelmi tartománya is. A magyar nemzettudatban Ausburg, Mohács, Nagymajtény, Világos, Arad, Trianon, a Don-kanyar és 1956. november 4-e nagy nemzeti kudarcai, gyásznapjai megfogalmazatlanul is október 6-a nagy nemzeti gyászában egyesültek, hiszen ez a nap szimbolizálja a legérzékletesebben azt a heroikus küzdelmet, amelyet megmaradásunkért, a magyar jövőért vállalnunk kellett. Hősök, áldozatok, mártírok kísérik ezeket a mementókat.

És ne feledkezzünk meg arról, hogy Közép-Európában a forradalmak emléke hogyan él tovább a népek emlékezetében. A vérbefojtás után hosszú ideig tabutéma a forradalom és mártírjainak emléke. Majd a népek többnyire kezet csókolnak a forradalom leverőinek, és évtizedek múlva rejtélyes nosztalgiák ébrednek a társadalmak egy részében. Mert a népek emlékezete túlteljesíti a keresztényi megbocsátás parancsát, és ez a jelenség történelmi tényként kezelendő. Mert a népek emlékezete szelektív és módfelett bonyolult. És hosszú idő telik el, míg a történelmi tapasztalat letisztul, kollektív bölcsességgé nemesül.

A keresztény kultúrában a mártírium a gyász napját a jövőbe vetett remény napjává magasztosítja, hiszen a mártírium mindenkiért történt, aki ezt elfogadja. A mártírium az egész nemzeté.

- Dr. Szabó Géza történész, a Nyíregyházi Főiskola nyugalmazott tanára -