Olvasónk írja: Mennyi is az annyi?

Ez a kérdés is felmerül, amikor az azeri baltás gyilkos, Safarov átadásával kapcsolatos információkról olvassuk, hallunk. A nagy igyekezet ellenére, korántsem olyan tiszta ez a kép, mint amilyennek az illetékesek és kevésbé illetékesek láttatni igyekeznek.A leegyszerűsített  magyarázat, hogy a kormány az l983. évi Strasburg-i egyezmény alapján adta át a hazánkban gyilkosságért életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt katonatisztet, hazájának - Azerbajdzsánnak - a büntetése letöltésére. A történet élénk, szűnni nem akaró hazai és nemzetközi visszhangot váltott ki. A külföldi elítélt átadása hazájának a büntetés letöltésére nem kötelező, hanem az adott állam joghatóságának és illetékes szervének mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés. Az ügynek nem is ez a része inspirált gondolataim papírra vetésére.

Hanem az átadást követő egymásnak ellentmondó nyilatkozatok. Az egyik szerint - a közigazgatási tárca tájékoztatására hivatkozva – azt közlik, hogy a starsburgi egyezmény alapján 2010-ben 11, 2011-ben 7, idén pedig 8 elítéltet szállítottak külföldre, köztük az azeri Ramil Safarovot. Ugyanakkor egy kormánytag – SzP államtitkár – egy interjúban a külföldi elítéltek átadása kérdésében két helyen is egyértelműen és világosan a következőképpen fogalmaz: „...2010. óta egyébként 70 nálunk bebörtönzött külföldi állampolgárt adtunk át hazájának. Ebből három gyilkos volt. Ez a bevett gyakorlat: ez volt a hetvenedik eset 2010. óta és eddig egy sem vetett fel kérdéseket.”

Elvonatkoztatva az átadás fontos tartalmi kérdéseitől,  maradva a számszaki hitelességnél. Mennyi is az annyi? 11+7+8=25 személy egyrészről, 70 személy másrészről. Akkor most a 25=70-nel? A válasz: határozott nem. A két állítás közül az egyik hamis. Mint ilyen, megtévesztő, félrevezető. Úgy vélem, hogy a hangsúly nem annyira a jelentős számszaki eltérésére, hanem sokkal inkább a hiteles, valósághű tájékoztatásra helyezendő. Egy olyan fajsúlyú kérdésben, mint amilyenné a baltás gyilkos átadása határainkon belül és nemzetközi téren „dagadt”, megkövetelné a kapcsolódó kérdésekben is a lehető legpontosabb tájékoztatást.

Az nem lehet, hogy fontos emberek, akik birtokában vannak az adatoknak, ne tudjanak ugyanazon dologról egyformán beszélni. Az efféle összevisszaság, igénytelenség, pongyolaság joggal eredményezhet további kételyeket ország világ előtt. Amely korántsem az ügyben érintett hivatalok (hivatalnokok) hitelességét erősíti. Sokkal jobban kellene ügyelni az ilyen és hasonló kérdésekben is a pontos tájékoztatásra, a szavahihetőségre, az adatszolgáltatók felelősségére. Nem hiányzik, hogy ezt a kínos ügyet további elkerülhető „apróságok” is borzolják, a tájékoztatás és a tájékoztatók hitelességét rombolják.

Dr. Bihari Károly