2012.06.25. 10:55
Sikeres emberek - Balogh Zoltánné
A Kelet-Magyarország sikersorozata olyan hölgyeket, férfiakat és fiatalokat mutat be, akik nevéhez egy-egy szakmában illetve pályán kimagasló teljesítmény fűződik.
A Kelet-Magyarország sikersorozata olyan hölgyeket, férfiakat és fiatalokat mutat be, akik nevéhez egy-egy szakmában illetve pályán kimagasló teljesítmény fűződik. A Mozgáskorlátozottak Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesülete az idén ünnepli megalakulásának 30. évfordulóját. Balogh Zoltánné, Adél a kezdetek óta aktív és meghatározó egyénisége a mozgássérülteket tömörítő mozgalmaknak, nemcsak megyei, hanem országos szinten is.
1984-től titkár, majd 1987-től az elnöki poszton folyamatosan a fogyatékossággal élő emberek szolgálatában áll. Az egyesület látja el a megyében a megváltozott munkaképességű és fogyatékossággal élő emberek személyes képviseletét, érdekérvényesítését és védelmét, segíti teljes körű társadalmi beilleszkedésüket. Az elmúlt három évtized során javaslattevő, szervező, segítő munkájuk eredményeként közel 2 milliárd forintnyi támogatás került a megyénkben élő emberek otthonaiba. Adél gyermekkora óta Nyíregyházán él. Építészmérnök férjével 45 éve segítik egymást. Felnőtt fia szintén építészmérnök, aki kisgyermek korától empátiával és toleranciával fordul a fogyatékossággal élő emberek felé, foglalkoztatásuk megoldásáért tevékenykedik. Két gyönyörű unokája van.
Saját helyzetéből adódóan – fiatalon lerokkant, meghaltak szülei – át tudja érezni sorstársai mind lelki, mind fizikai akadályait, ezért célja, hogy kicsi gyermekkortól a felnőtté váláson át segítse a mozgássérült emberek társadalmi életbe való beilleszkedését, az önálló életvitel, az önfenntartó magatartás megvalósítását. – A leszázalékolásom után nagyon nehéz volt. A négy fal között hamar rájöttem: többre vagyok képes, mint hogy csak itthon üljek – eleveníti fel a kezdeteket. – Segíteni másokon, s ezzel magamon is! Mindig is jó szívvel közeledtem az emberekhez. Borzasztó érzés még ma is, ha valamilyen fontos ügyben kudarcot vallok. Különösen a gyerekeket tartom szem előtt. Lehet, ha egykor az én szüleimnek, vagy a szintén mozgássérült unokatestvéremnek (aki ebbe a bánatába belehalt) idejében és megfelelő támogatást nyújtanak, minden másként történt volna.
Közösség és támogatók nélkül nincs esély
A másik nagy dolog a közösség szerepe, hisz ezek az emberek a legtöbbször „magányra vannak ítélve”. Ismerjük, tudjuk, a mássággal született gyerekekért a legtöbbször mindent megtesznek a szülők, csakhogy, ha ők elmennek, az önállóság hiánya miatt még nehezebb helyzetbe kerül a sérült. Fontos a tudatformáló szerep is: hogy ne bélyeg legyen a bot, a tolókocsi vagy az ágy – ez is az egyesület feladata.
– Soha sem szabad feladni! – ezt tartja ars poeticájának. – Mindig arra kell törekedni: ami a lehetőségem, a képességem, az az én erényem, s azt kamatoztassam! Én megtanultam a görbebotomat úgy vinni, „mintha aranyból volna”, erőt meríteni abból, ha az utcán megbámultak. Azt akarom másokban is tudatosítani, ha a sors ezt szabta ránk, fel kell emelni a keresztünket és vinni kell. Hinni kell, s nem elhagyni magunkat! Vonatkozik ez azokra az idősebbekre is, akiknek baleset, betegség változtatta meg az életét.
Ha küzdött, ha kilincselt, soha sem magáért, hanem sorstársaiért tette. Erényének tartja, hogy igyekszik megoldani saját erőből a problémákat, s csak akkor fordulni másokhoz, ha nem lát más kiutat. Az eredményekben szerepe van annak is, hogy elfogadták partnerüknek a sorstársai, s hogy soha nem tett felelőtlen ígéreteket, tettekkel bizonyított.
A megváltozott munkaképességű és fogyatékossággal élő emberek elhelyezkedési esélyeinek megteremtése érdekében jelentős szerepet vállalt 1988-ban, a START Rehabilitációs Vállalat (ma már Nonprofit Kft-ként működik) létrehozásában. Sikernek tekinti Nyíregyháza büszkesége, a „2006. év „Akadálymentes épülete” Építészeti Nívódíjban részesített intézmény, az Esély Centrum létrehozását. Munkáját többször elismerték, megkapta például az „Ember az Emberért” emlékérem arany fokozatát és a „PRO CARITATE” minisztériumi kitüntetést is. Kudarcként éli meg viszont napjaink jogszabályváltozásait, mely a sérült embereket sújtja. Néha úgy érzi, mintha a 30 év munkáját egy tollvonással keresztülhúznák.
– Ha sikert érek el, az soha sem csak az én érdemem. Közösség nélkül, támogatók nélkül nincs esélye az embernek. Úgy érzem, sokszor én „csak kovász” vagyok a kenyérben. Teszem a dolgom, míg erőm engedi! – mondta.
