Sosem volt hajlandó semmilyen tisztességtelen alkura

Reneszánsz embernek is szokták nevezni, hiszen mindennel foglalkozik, amit a szülőföld, Kárpátalja és az egyetemes magyar kultúrájáért tehet. „Feljáró emlékek ligetébe vágyom” – írja, mert alkotás közben ez a liget mindig előjön, s úgy merít innen, mint tiszta forrásból.

A vers szinte a bölcsőtől vele van. Édesapja is szerette a költészetet, ami a kisgyermek fülének kedves dallam volt. Apja törvénytisztelő és konok ember, amikor 1944-ben háromnapos munkára kellett megjelenni Tiszaújlakon a tanácsházán, ő természetesen jelentkezett. Erzsi néni azt mondta neki: „Eredj haza, fiam, nem vagy te még 18 éves”. „De vagyok” – mondta, s azon kapta magát, hogy már Szolyván a gyűjtőtáborban van. A legyengült embereket Galíciába vitték, majd Tifliszbe (Tbiliszi történelmi neve). Huszonkét hónapot töltöttek itt, aki nem bírta a nehéz fizikai munkát az alultápláltság miatt, azt könnyebbre fogták, de ehhez mérten is kapott enni. Megengedték viszont, hogy guberáljanak, kolduljanak. Egy ízben komoly konfliktusba keveredett az örmény felügyelővel, aki mikor megkérdezte a nevét, megenyhült, hiszen az örményeknél nem ritkaság a Fábián név.

Hatalmas pofonnal büntették

Már az általános iskola alsó osztályában szembetalálkozott a szovjet valósággal. A járási tanfelügyelőség ellenőrizte a nebulók ateista nevelését, s kérdezgették, ki mivel foglalkozik vasárnap délelőtt. Az egyik mondta: moziba megy, a másik bábszínházba. A kis Fábián Laci is jelentkezett, s gyermeki őszinteséggel rávágta: templomba. A tanfelügyelők diadalittasan összenéztek, s annyit mondtak a tanító néninek: íme az ön nevelésének az eredménye. A járási elvtársak távoztak, a lezsibbadt tanító néni odament Lacihoz, s egy hatalmas pofonnal büntette.

– Az ütés erős volt, de nem a fizikai fájdalom volt számomra a legelviselhetetlenebb, hanem az, hogy nem értettem, mi a bűnöm, miért kaptam ezt a rettenetes pofont.

Az apjától hallotta először Ábrányi Emil Mi a haza? című versét is. A hosszú vers könnyen megtanulta, hiszen a rímek, a ritmus, a dallam megragadt a fülében. De ezzel is akadt probléma, hiszen mikor elmondta egy szavalóversenyen, az iskolaigazgató ugyancsak feszengett, a számonkérés sem maradt el.

A tiszaújlaki általános iskola befejezése után Nagyszőllősön járt középiskolába, itt is érettségizett. Már ebben az időben is írt verseket, de mivel kedvence Arany János volt, hát az ő stílusában. Amikor 1967 novemberében meghívót kapott az iskola a Forrás Stúdió alakuló ülésére, nem habozott. Ott szembesült a valósággal: a modern vers eszköztára sokkal gazdagabb, mint amit ő használ. Néhány verset olvastak fel, ami meggyőzte erről. Következő alkalommal már igyekezett újabb verseiből bemutatni néhányat, s áldott emlékű Balla Gyula csak annyit mondott: ha ilyen ütemben fogsz fejlődni, nagy költő lehet belőled.

Aztán felvételt nyert az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. A Forrás Stúdiót a hatalom pribékjei azonban kikezdték, s 1971. augusztus 20-án a Kárpáti Igaz Szó megyei lapban megjelent Elidegenedés? című szerkesztőségi cikkben (szerzője a nemrég elhunyt Balla László, a lap főszerkesztője) név szerint is emlegeti őt és Stumpf (Benedek) Andrást (nem voltak hajlandók  „szovjet”-magyarok lenni), aki annak idején még 1965-ben útjára bocsátotta az Együtt című, írógéppel sokszorosított folyóiratot. (A fiatal tehetségeknek ugyanis gyakorlatilag nem volt fórumuk, csak később a Kárpáti Igaz Szó, valamint a Kárpátontúli Ifjúság ukránból fordított lap hasábjain, ahol időnként irodalmi oldal jelent meg.) Az Együttet azonban nem nézte jó szemmel a hatalom, betiltották, a fent említett cikk megjelenése után pedig Vári Fábián Lászlót kicsapták az egyetemről. Ez azzal járt, hogy behívták katonai szolgálatra, melyet az akkori NDK-ban (Német Demokratikus Köztársaság) húzott le. Magyarként, mint szovjet katona. (Erről szól a Tábori posta című regénye, melyet részletekben közölt a 2002-ben megújult Együtt.)

Próbálta folytatni az egyetemet

A leszerelés után próbálta folytatni az egyetemet, de a szovjet bürokrácia keresztbe tett neki. Az egyik beregszászi gyárban plakátfestőként kereste kenyerét 1974 és ’76 között, majd később levelező hallgatóként folytathatta tanulmányait az egyetemen, s diplomaszerzés után a Mezővári Középiskolában kapott tanári állást 1976-ban. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, akivel két hét után össze is házasodtak. Három gyermekük született, majd jöttek az unokák is.

Vári Fábián László írói és emberi magatartására egyaránt jellemző a jó értelemben vett konokság, a meg nem alkuvás. Penckófer János kárpátaljai író, kritikus egyik vele készült interjújában olvashatjuk:

„– Az Együtt szerkesztőbizottsági elnökeként olyan pályatársakkal dolgozik, szerepel együtt, akik az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség meghatározó egyéniségei. Ez az érdekvédelmi szervezet élesen szemben áll a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel. Hogyan oldja föl a költő ezt az ellentétet? A szélesebb kárpátaljai és magyarországi olvasóközönségre hogyan gondol, nem okoz ez valamiféle zavart az ő tájékozódásukban?

– Amikor Dupka György és Nagy Zoltán Mihály megkerestek a lapalapítás szándékával, nyílt kártyával jöttek, tehát tudtam, mit vállalok. Előrebocsátom, hogy a beszélő viszony köztem és Kőszeghy Elemér, valamint Horváth Sándor között a KMKSZ-ben való elnökségi tagságom idején sem szünetelt. Ebből azonban semmiképp sem szabad arra következtetni, hogy a KMKSZ ellenszervezeteiben folytatott politikai tevékenységüket fenntartás nélkül, rokonszenvvel fogadtam volna. Ha így lenne, már ’94-ben hátat fordíthattam volna a Fodó Sándor vezette mozgalomnak, hisz irányomba is történtek csábítási kísérletek, én azonban soha életemben nem fordítottam köpönyeget, s a nyilvánosság előtt mondom: nem is fogok. Ennek ellenére tragikusan hatott rám az elszakadás minden egyes mozzanata. Főként az értelmetlen osztódás miatt, másrészt pedig az értékes emberek miatt, akiket egy hajlékonyabb, megértőbb káderpolitikával a KMKSZ megtarthatott volna. Most azonban arról van szó, hogy kis tartományunk irodalmának a lapját dajkálgatjuk, s kulturális életünknek e szent területén semmi keresnivalója a politikai megosztottságnak.”

Élet- és pályarajz

1951. március 16-án született Tiszaújlakon (Kárpátalja). A Nagyszőllősi Középiskolában érettségizett, 1968-tól az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán tanult. 1972-től sorkatonai szolgálatot teljesített a szovjet hadseregben, 1978-ban (ötéves késéssel) fejezi be egyetemi tanulmányait. 1976-tól a Vári Középiskolában tanít, 1989-től 1999-ig aktívan részt vesz a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség munkájában, 2000-től a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, 2002-től az Együtt című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, 2004-től pedig elnöke.

Kötetei: Széphistóriák (versek, 1991), Kivont kardok között (versek, 1992), Világtalan csillag (versek és műfordítások, 2001), Harminchárom év (válogatott versek, 2003), Fecskehajtó idő (régebbi és új versek, 2004), Vannak ringó bölcsők (kárpátaljai magyar népballadák, 1992, 2006), Jég és korbács (versek 2002–2010, 2010)

Elismerések:Kilencek díja (1983), Pro Cultura Hungarica (1991), Magyar Művészetért-díj (1992), Berzsenyi-díj (1993), Kemény Zsigmond-díj (1998), Bethlen Gábor-díj (2001), József Attila-díj (2003), Balassi Bálint-emlékkard és Tőkés László-díj (2004), Ratkó József-díj (2007).

1990-től a Magyar Írószövetség, 2002-től a választmány, 2007-től az elnökség, 2005-től pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

- Györke László -